A tegnapi maraton nagyon különleges élmény volt. Előzményként hozzá tartozik, hogy eddig 2 maratont futottam (Spar Maraton 2013, 2014), ahol egyiken sem tudtam - kisfiam betegsége miatt mindig az utolsó órában döntöttem el, hogy elindulok mégis, ennek megfelelő lelkiállapotban, persze lehet, hogy ez csak magyarázkodás - azt az eredményt hozni, amit szerettem volna (4:48, 4:47). Ezt a tavaszi maratont úgy választottam, hogy ideálisak legyenek a körülmények egy jobb (sokkal jobb) eredmény futásához. Aztán kb. 2 és fél hete egyszer csak derült égből a villámcsapásként kijött egy hasfali sérvem, ami nem sokkal később elkezdett fájni is. Azonban miután megbeszéltem a sebész orvossal, hogy megműt, azonnal kérdezett futó énem, hogy mi lesz a debreceni maratonnal, amire annyit készültem sötét, hideg hajnalokon. Meglepetésemre a doki elengedett, mivel úgyis műtét lesz a vége. Persze azt hozzátette, hogy ha bármi olyat érzek, ami rendellenes, azonnal álljak le, de szerinte nincs a sérvem olyan előrehaladott állapotban, aminél gond lehetne "egy kis maratontól". Csak az emeléstől tiltott el. Ezt szigorúan be is tartottam, a futásból is visszavettem, de persze nagyon rossz, kettős érzés volt. Aztán mellé jött a minden délután, este bekopogtató erős fájdalom. Ez egészen a maraton előtti hétfőig tartott. Onnantól mintha elvágták volna. Habár ott volt a sérv, de a maratonig meghúzta magát, amit nagyon köszönök Neki. Hálám jeléül vasárnap leautóztunk Debrecenig, ahol egy jó kis búcsúmaratont futottunk együtt. 
Anyu és András kísért el, akik fáradtabban érkeztek haza, mint én. Kezdő szurkolók, erre nem is számítottak. A változékony időjárás egy helyben állva, az értem való aggódás megviselte őket. Mindenesetre a fenti okok miatt még soha nem jött össze, hogy szurkoljanak nekem végig a maratonjaimon (anyu jött ki mindig csak a legvégére). 

Debrecenbe érve kicsit kanyargósan, de megtaláltuk a start helyét. Sokat gondolkoztam az öltözékemen, végül hosszú nadrág, hosszú ujjú felső, RB atléta lett a befutó, amit rögtön az első kör végén le is kaptam magamról és egy gyors sztriptízt abszolválva rövidujjú+atlétára váltottam. Így végig jól éreztem magam. Péter már előtte eldöntötte, hogy velem fut végig és vigyáz rám. Ez így is volt. Előtte megkérdezte, hogy van-e aznapra valami tervem. Mondtam, hogy nincs, le akarom futni. Azt válaszolta, hogy jó, mert már éppen le akart beszélni mindenről.

Persze volt egy titkos vágyam, ami nem jött össze. Tegnap este nem is voltam túl jól lelkileg, de mára kezdek hozzászokni a gondolathoz, hogy nem lesz belőlem 4 óra körüli maratonfutó. Viszont még van miért küzdenem majd, újabb célok motoszkálnak a fejemben (természetesen a 2 hónapos szünet után). Elnézést a csapongásért, vissza az elejére. Szóval 3-an mentünk végig: Péter, Attila (akinek az volt a célja, hogy ne sétáljon bele a maratonba) és jómagam. Ami furcsa volt most, hogy a "fal" elmaradt. Persze, a végére elfáradtam, görcs is húzta a lábamat az utolsó körben, de nem akartam megállni, végig "tudatomnál" voltam. Jókedvűen csacsogtunk, sok témát érintettünk, volt időnk bőven. Út közben találkoztunk egy debreceni angol tanárral, Zolival, aki első maratonját futotta. Így legalább szurkolóink is akadtak út közben, igaz, csak azt kiabálták, hogy "Hajrá Zoli bácsi!", de mindig nagyon lelkesen integettem és megköszöntem Nekik. Péterrel közben megbeszéltük, hogy Zolit behúzzuk a célba. Sajnos ez nem sikerült, mert az utolsó kör előtt leszakadt, nem sikerült magunkkal vinni. Pedig nagyon igyekeztünk, egy darabig még volt ereje nevetni a poénjainkon, de szerintem magában a pokolra kívánt minket abban a pillanatban. Én pont ilyen voltam az első maratonon, amikor Judit próbált fölvidítani 30-nál. Amúgy a körpálya nagyon bejött. Olyan jó volt tudni, hogy már csak ennyi, meg annyi kör van hátra, tudtam matekolni. Igaz, sokszor belekavarodtam, amin a fiúk jól szórakoztak (Attila mérnök ráadásul). Mindegy, legalább sok időt elvett az értelmetlen és rosszul kivitelezett számolgatás. Út közben figyeltük a többieket is. Gábor lekőrözött minket, viszont utána lelassult, úgy láttuk nem megy túl jól, amit szóban meg is erősített a fordítónál. Ennek ellenére nagy hős a szememben, mert a szíve továbbvitte és szerintem így is nagyot teljesített, még ha tovább is kell küzdenie az álmaiért. Volt ott két lány (Kata és Bea), akik elérték az álmaikat, 2. és 3. helyet szereztek. A kitartó munkának meglett az eredménye. Ezúton is gratulálok Nekik! Láttuk Őket az utolsó körüknél. Együtt futottak, egymás után 1-2 m-rel. Lenéztünk a stadion magaslatáról, kiabáltam, mint az őrült, de csak mentek, mentek egészen a dobogóig. Mi szépen cammogtunk tovább. Ha síkon, akkor síkon, ha stadionra fel, akkor stadionra fel, ha lefelé, akkor lefelé. A lefelé után mindig eszméletlenül begyorsultunk (5:40-re kb. :-D), amitől nagyon meg is ijedtünk és fogtuk is vissza a lovakat, hogy a végére is maradjon energiánk. Apropó, energia. Úgy érzem kezdek végre beletanulni a frissítésbe. Aki kitalálta az energia gumicukrot, azt meg fogom keresni és adok Neki két nagy puszit, mert nekem ez annyira, de annyira bejön. Mindig a frissítő előtt elrágcsáltam (egyszer a felénél, egyszer az utolsó kör előtt) és utána ittam rá egy kis vizet, néha izot. Le tudtam nyelni, nem maradt gejl íz a számban, mint a gélek után és utána rögtön éreztem az energiát. Elérkezett az utolsó kör (már azért vártam). Ahogy Péter javasolta, minden fától, bokortól, stadiontól elbúcsúztam fejben. Közben még egy feladatot is kaptam: össze kellett gyűjtenem név szerint a Bogyókat. Kb. 20-ig simán ment. Utána jött az őőőő, izé, nem tudom. Ezeket a válaszokat jó apánk nem fogadta el, sőt, szigorúan rám parancsolt, hogy még egy csomót kellene tudnom. Ittam féltávnál egy kis vizet és valóban még sokan eszembe jutottatok (élményekkel együtt). Kitaláltuk, hogy ha már 35 össze jött, 42 kellene legalább stílszerűen. Nagyon izgultam, nehogy emiatt tovább kelljen futni. Végül 44 meglett, és tulajdonképpen majdnem futottunk is annyit, ugyanis a pálya el volt mérve. A cél előtt jóval Péter nézte a Garmin-ját és mondta, hogy itt a vége a maratonnak, új PB-m van: 4:23:30. Tisztán emlékszem a számokra gyenge matematikai képességeim ellenére. Ott, akkor nagyon örültem. Persze kicsit zavaró volt, hogy akkor mi is van, mert a pályán még majdnem 1 km vissza volt és végül is az lett a debreceni maraton eredményem. Szóval most nem tudom mi van. 4:23 vagy 4:29. De kit érdekel, mert úgyis megpróbálom legközelebb 4:15 alá vinni. Már ki is találtam ehhez a legmegfelelőbb stratégiát, de pszt, nem árulom ám el mindenkinek.

Előtte még egy nagy testi és lelki utazás vár rám. 2 hónap teljes passzivitás. Érdekes élmény lesz ilyen intenzív hónapok után. De ezt is megcsinálom, túl leszek rajta és talán még erősebb leszek, mint előtte. Név szerint nem szeretném megköszönni a sok-sok segítséget, amit kaptam Tőletek, nehogy kihagyjak valakit. Sok-sok kis apróság és sok-sok nagy élmény kapcsolódik a klubhoz, a Bogyókhoz. De ezt úgyis tudjátok. Még sok őrültséget tervezek, amit csak Ti értetek meg, úgyhogy legyetek szívesek és továbbra is motiváljatok, szurkáljatok, nevettessetek meg, szeressetek, tegyetek helyre, vagyis maradjatok olyanok, amilyenek vagytok: egy vidám, színes kis csapat, akik jóban-rosszban velem vagytok! 
U.i.: holnap hajnalban?