4:30 Ébresztő. Szerencsére tudtam aludni valamennyit. Igaz, azt álmodtam, hogy maratont futok, alig haladok, melegem van, elegem van. De ez csak álom volt. A valóság ennél sokkal durvább. 100 km-t kell futnom. Ma. Ezt már kétszer megtettem. Tavaly áprilisban és szeptemberben (113 és 114 km). De akkor 12 óra alatt. Most ennyi időm nincs rá. Van egy tervezett tempó és ez beleégett már az agyamba. Bármi van, bárki bárhol tart, ezt futom és igyekszem elejétől a végéig egyenletesen tartani. Azzal is tisztában vagyok, hogy másnap 40 km-t kell futnom, tehát kellene, hogy maradjon némi tartalék testben-fejben.lélekben.
5:30 Megreggelizek, megiszok egy kávét és nézek ki a fejemből. A nappali tele van cuccokkal. Szeretem, ha inkább több dolog van feleslegesen elpakolva, de ne hiányozzon semmi.
6:00 Lezuhanyzok a csillámf@szpónis Dia-féle tusfürdővel, hogy csillagillatú legyek és tudjak a felhők fölött futni.
7:00 Nettó egy óra ruhavariálás, kiválasztás után maradok a feketénél. Lemegyek a parkolóba, Diával nyugisan beszélgetünk, próbálom úgy felfogni, hogy csak egy szokásos reggeli edzésre megyünk. Aha.
8:00 Megérkezünk. Nagyon hideg van! Felvesszük a rajtszámot. 1069. Na, a srácok mennyit fognak ezzel ugratni. Aztán amúgy nem :-). Puszi-puszi. Szia-szia. Vicc vicc hátán. Csapatfotó. Mit vegyek fel? Hova tegyem a rajtszámot? Utolsó pisi. Utolsó jókívánságok.
9:00 Rajt. Hátulról indulok, nem sietek sehova. Nem hallgatok még zenét, csak megyek és figyelek a tempóra. 5:10, 5:10, csak ezt ismételgetem, minden pittyenésnél nézem. Sikerül tartani, nem rohanom el, szuper. Attila is azt jelzi vissza, hogy jól megy, terv szerint. A tavon megcsillan a napfény. Nagyon nyugodt, csendes minden.
11:00 Csak megyek és megyek. Minden körben frissítek. Össze van írva mikor mit kell ennem, innom. Ezeket meg is kapom. Még simán megy a sok összekacsintás, mosolygás, hangos hajrázás az 50-esekkel, viccelődések. Az első 4 helyen már látszik a küzdelem. Jó ebből most kimaradni, kifejezetten jó érzés szinte „páholyból” nézni, tét nélkül. Én azt a tempót úgysem bírtam volna, kicsinálni sem akartam magamat. Egy célom volt, végig menni.
12:37 Maraton, 42.2 km, 3 óra 37 perc. Egész jó idő, elfogadnám máskor is. Kicsit meg is ijeszt, hogy biztos nem gyors-e ez a tempó, végig fogom-e így bírni. A gyomrom kicsit vacakol. Kihagyunk egy kör frissítést. Ez szépen helyre is teszi, újra tudok enni-inni. Attila mondja, hogy anyut is tájékoztatja folyamatosan :-). Jobb, hogy nincs ott, nem való egy ilyen verseny egy anyának szerintem.
13:00 Az 50-esek közül a gyorsabbaknak vége a versenynek. Tőlük kapok még biztatást, ez nagyon jólesik. Aztán szépen lassan hazamennek és maradunk mi, akik tudjuk, hogy sok van még vissza, de igyekszünk nem gondolni erre. Legalábbis én csak mindig a következő fordítóra, a domb tetejére, a versenyközpontba befutásra koncentrálok.
13:30 Fáj a csípőm és a derekam. Nem tudom mi lesz. Régi sérülés. Hét közben előjött. Pénteken el is mentem és tetettem fel tapet. Ezúton is köszönöm kedves masszőröm rugalmas hozzáállását, hogy szinte azonnal tudott fogadni és segített. Attila mondta, hogy ha úgy érzem, álljak le, ne kockáztassak. Szerencsére éreztem, hogy annyira nem vészes a helyzet és szerettem volna még menni. Jól tettem.
15:00 Még mindig nehezen megy. Kb. 70-nél járok. Az az egy jó, hogy hiába érzem nehéznek odabent, az időm minimálisan rosszabbodik csak. Kicsit több a nyűgösködés, kicsit több az alibi-toi-toi-ozás stb. Próbálom elterelni a figyelmemet. Megnézem a kukászsákot, amiben tavaly az 50-esen elestem. Még ott van, csak eltették már az útról. Felfedezek egy levedlett siklóbőrt.. Remélem Dia nem látta :-). Később arra is gondoltam, hogy hazaviszem souvenir-nek. Basszus, mik nem jutnak az ember eszébe. Gondolok még sok mindenre. A téli futásokra a -15 fokban a hegyen. Diával ahogy énekeltük a Szigeten a fagyos, szeles Duna-parton hangosan, hogy "Nyár van és semmi baj, olvadok, mint a vaj." (a lejátszási listámon rajta volt :-)). A keddi edzésekre. Figyelem az arcokat, próbálom szórakoztatni magamat, hogy ne jusson eszembe, hogy mennyi van még vissza. Mert sok, nagyon sok.
16:00 Ezt vártam. 80 km. És megyek. És jól megyek. És IMÁDOK FUTNI! De olyan szinten, hogy hihetetlen. Látom az árnyékomat, pont előttem fut, egy síkban velem. Eszembe jut a tarahumara indiánok mondása: „Ha a földön és a földdel eggyé válva futsz, akkor örökké tudsz futni.” És valóban, csak néztem az árnyékomat, nem éreztem semmit, nem tudtam, hogy síkon futok, fölfelé vagy lefelé. Nem is érdekelt. Örültem, hogy így érzek és tudtam, hogy vége lesz ennek a lebegésnek. De addig élveztem. Szerintem mindenki hülyének nézett. Úgy másfél körön keresztül (7.5 km) vagy mosolyogtam boldog-boldogtalanra (ott, akkor valószínűsítem, hogy ez utóbbiból volt több a 7. óra után) vagy azt látták, hogy a földet bámulom. Azt hiszem ez az érzés akkor következik be nálam, amikor bizonyos leszek abban, hogy megvan, megcsinálom, tehát kb. a táv 80%-ánál. Ekkor eluralkodik a belső káoszon a nyugalom, a bizonyosság, amire annyira vágyom mind a futásban, mind a magánéletben. De mégis mind a két területén az életemnek folyamatosan a nehezebb utat választom, így ritkán van részem ebben. Ez egyrészről rizikós, őrültség, de izgalmas, tartalmas élethez vezet, nem unalmas, megszokott vegetáláshoz. Az én választásom. És most itt futok 7 órája és átélhetem ezt, amit máshogy soha nem érezhetnék. Szerencsés vagyok, hogy ezt megtehetem. Figyelem mikor járok 84.4 km-nél, a 2, maratonnál. Ha jól emlékszem 3:50 lett (ez nem olyan rossz az első felében mért 3:37-hez képest). Tehát szépen, egyenletesen haladok. És már „csak” egy félmaraton. Fogynak a körök. 20 db 5 km-es kör és már csak 4 van vissza.
16:30 Snitt, vége. Már minden olyan, amilyennek ilyenkor lennie kell. Fájó, nyűglődős, semmi sem jó állapot. 3 kör. Valahogy túlélem. Már biztosan megcsinálom. De egyre nagyobb az a rohadék emelkedő és egyre messzebb teszik azt a fránya fordítót, aminél egyre nehezebb a fordulás. Már inkább sétálva teszem ezt meg, mert nagyon morci lennék, ha 85-nél az egyetlen fordító miatt sérülnék meg. De amint megfordulok, futok. Egyszer sem sétálok, csak a frissítőponton, ott is inkább tempós séta, lassú kocogás közben fogyasztom el azt, amit kell, amit már egy porcikám sem kíván, de tudom, hogy enélkül nem lehet megúszni ezt a hosszútávfutás dolgot.
q
17:06 Versenyközpont. 2 kör, 10 km van vissza, vagyis eddig 90-et futottam le. A kijelzőn kekszmajszolás közben nézzük az időt Attilával: 8:06. Mondja, lelkesít, hogy csináljam meg 9 órán belül. Ezért jöttem, kezdődjön 8-assal a végén. Amit gondolok, az nem publikus. Az a lényege, hogy nem értem mi a baja ennek az embernek. Ezt nem lehet megcsinálni. 54 perc. Persze, mondom, ok, jó, izé, megpróbálom. Kiérve a versenyközpontból el is kezdem tolni. Ebben a körben megyek, nyomatom, közben nézem az órámon az időt. Hát kiábrándító. Úgy érzem hasítok, de 5:30-as tempó van rajta. Ez nem lesz elég, nem éri meg. Mindegy, próbálkozok, hátha, de realitását nem láttam, hogy ez meglegyen 9 órán belül. Eszembe jutnak a korábban elfecsérelt percek. Mekkora balfék voltam. Ha akkor nem csinálom ezt vagy azt, most lenne plusz 5 percem. De hát nincs „ha”. Soha nincs „ha”.
17:34 Utolsó kör. Fent van a telihold. Néhány emberen már fejlámpa van. Szerencsére én feleslegesen hoztam. Nem kell már felvennem, mert mindjárt vége. Nehéz volt az utolsó kör. Nagyon. Nem volt flow, nem volt örömmámor. Éreztem, hogy 9 órán kívül lesz. Azt gondoltam, hogy az rossz.
18:03 Ráfordulok a célra, Attila ott vár, kitárja a karját. A kijelzőn a szám: 9:03. Na basszus. Nem lett meg. Vajon haragszik rám? (Tiszta tudattal soha nem gondolnék ilyet, teljesen hülyeség) Azt gondoltam, hogy igen, és magamra is haragudtam. Mutattam neki a kijelzőt, mondtam, hogy nem lett meg. Átölelt és megpuszilgatott, megnyugtatott, hogy ez nagyszerű eredmény, ne foglalkozzak azzal a hülye 3 perccel. A fotós felé fordultunk egy közös fénykép erejéig, akkor már vigyorogtam, örültem.
18:15 Beszálltam a kisbuszba hátra valahogy. Bálint előre ült, Ő már egy órája bent volt, átmelegedett valamennyire. Én miután nagyon nehezen átöltöztem, átveszem a takaró alatt a helyét összekuporodva a padlóra magzatpózban. Vacogok. Mondja Bálint, hogy van meleg tea mellettem a termoszban, igyak belőle nyugodtan. "Ó, köszi, jujj de jó! Iszok egy pohárral. Ihatok még egyel?" - kérdezem. "Persze. Megihatod az összeset." - érkezett a kedves válasz. Nem tudom mennyire gondolta komolyan ezt Bálint, de én szó szerint vettem és megittam 6 pohár meleg teát. Közben megettem egy teljes csomag nápolyit. Eltűnt valahogy, a kezem az üres zacskóbam turkált csalódottan. Nagyon fáztam, visszabújtam a takaró alá. Közben beszélgettünk, sajnáltuk a még kint futókat. Nagyon kemény lehetett, lehűlt az idő, fújt a szél, fent a telihold, imbolygó fejlámpák bizonytalanították el az amúgy is bizonytalan lépteket. Minden tiszteletem a nagy küzdőké! Attila kiment Renivel még egy körre. Vette a cipőjét 9 óra kinti ácsorgás, folyamatos figyelem, lelkesítés, koncentráció után és segített valakinek. Nehéz szavakat találni erre.
20:00 Peti vitt haza. Mindketten kimerültek voltunk. Igyekeztem szóval tartani, igazából jobban lettem, beszéltem össze-vissza hülyeségeket, de ezt szerintem már megszokta :-).
21:30 Itthon. Csend. Sok-sok üzenet. Sokáig nem alvás. Izgő-mozgó fáradt láb, test. De megvan, megcsináltam. 4. lettem. Nem egy hálás szerep, de örültem neki. Reális volt.
Vasárnap reggel. Készülődés a 40 km-es edzésre. Tudtam, hogy megfutom maratonig, mert miért ne. 2 km ide vagy oda, de legyen szép. A facebook-on üzenet és értesítés hegyek. Beleakadtam egy T.S, Eliot idézetbe is (ok, tudom, sok az idézet, és ez kifejezetten olyan elcsépelt fajta, de akkor reggel erőt adott az elinduláshoz): „Csak azok jöhetnek rá, hogy meddig tudnak elmenni, akik vállalják a kockázatát annak, hogy túl messzire mennek.”
Én nem kockáztattam. Vittem bérletet:-). De nem volt rá szükség szerencsére. Kifutottam a Szigetre, ott mentem 3 kört az orkán erejű szélben és hazafutottam. A tempó pont ugyanolyan lett és pont ugyanolyan egyenletes, mint előző nap a 100-ason. Jó volt hazaérni, igaz. Lefeküdni a szőnyegre úgy, hogy még a futómellényt sem vettem le, csak a vizet vettem ki belőle. Csak nézni felfelé és nem gondolni semmire csak arra, hogy ez is az enyém, ez az élmény is a részem lett.
Hogy mit hoz a jövő? Megírtam az Ultrabalaton egyéni nevezést lemondó e-mail-t. Még rá kell nyomnom az elküldöm feliratra. És nevezni Sárvárra a 24 órásra. Ha ezt megteszem, akkor nem fogom sajnálni az UB-t. Most nem ez az utam és időm sincs ezen rágódni. Annak örülök, hogy így együtt megy a számomra legkedvesebb UB induló a számomra legkedvesebb biciklis kísérővel. Én pedig készülődök, mert 6 hét az 6 hét :-).
A nagy nyári tervem pedig az, hogy elmegyek a Velencei Vizi Várhoz strandolni egyet. Csak lógatom a lábamat és bámulom a vizet.
