Azt hiszem igazi parti-zán vagyok. Vagyis imádok mindenféle parton, víz közelében lenni. Nagyon jó a vízben is, de igazán azt szeretem, ha az oldalamon van valami pocsolya, egy tó vagy folyó például (tenger sem lenne azért rossz, már bánom, hogy nem futottam még, amikor Írországban éltem) és mellette futok. Ha tavat észlelek, akkor pedig valamilyen formában körbefutom egyedül vagy mással.

Ezzel a vonzalommal úgy látszik nem vagyok egyedül, mert péntek este jó pár strandoló változott hirtelen futóvá Agárdon 7 és 8 óra között. A RunCard által szervezett Velencei tókerülős lámpás futás számomra nagyon fontos mérföldkő volt amellett, hogy jó kis bulinak ígérkezett. A sérülésem romjain próbálok éppen újra építkezni. Egy héttel az esemény előtt kezdtem újra futni a vádli mizériám után. 6-10 km-eket mentem csak. Előtte egy hónapig semmi hosszú, a sima, kis futások is szenvedést okoztak, úgyhogy egy ideig bringáztam csak.

Két éve néztem ki ezt a lámpás, hangulatos kis futást. Eddig egyik évben sem jött össze. Tavaly például a műtét miatt. Idén megcsillant a remény, hogy lehet belőle valami, de nagyon necces volt. Zoli az utolsó pillanatban döntötte el, hogy inkább nem fut, hanem kísér bringával. Ezért nagyon hálás vagyok Neki, mert végig biztonságban éreztem magam így. Tudtam, hogy nem maradok valahol Dinnyésnél az árokparton a fejlámpámmal és mondjuk egy szakadt lábikóval. Szerencsére erről szó sem volt.

Na és akkor az igazi történések. Délben elmentem fizikoterápiára, hiszen mi mást is csinálhatna egy futó, aki a Velencei tavat készül körbefutni este? Ezután a bringa bekerült a csomagtartóba, fürdőruha, űrkaják és normális ételek, italok a táskába, átalakuló rosszkedv az oldalsó zsebbe, szúnyogriasztó, Garmin, fejlámpa, csótányroppantós futócipő, 8 váltás futóruha a főzsebbe. Igen, kell a sok ruha. Mert mi van, ha az UB-s pólót akarom felvenni vagy ahhoz nem lesz kedvem és inkább a rózsaszín, hátul hálós pólót szeretném vagy az atlétát. Meg nadrág is kell rövidebb, hosszabb, hogy tudjak válogatni. Ha van férfi, aki eddig hajlandó volt elolvasni: nem, nem mindegy. Fontos, hogy ott, akkor legyen lehetőségem dönteni. Így is a szürke, kicsi nadrágot 15 perccel a rajt előtt lecseréltem a kék hullámos, combközépig érő oldalzsebesre. A férfiak nem értem miért viselik ezt olyan nehezen, szerintem teljesen logikus és értelmes dolog a helyszínen dönteni arról, hogy mi legyen rajtunk majdnem 3 órán keresztül. Nézem ilyenkor a nap állását, a felhők és lelkiállapotom mozgását és ezek alapján döntök. Á, úgysem értitek. De Ti csajok igen, ugye? :-)

Itthon a parkolóban a gps az istennek sem találta az eseménynél megadott Agárd Szabadstrandot, aminek teljesen logikátlanul a címe Gárdony, Üdülő u. 1. Mi van? Szóval csak úgy találomra elindultunk nyugatra. A városba érve végül megtalálta az utat a Waze nevű alkalmazás, amivel lehet tütüzni egymásnak (nem egymással :-)) és kiírja ha dugó vagy bármilyen más zavaró jelenség van az úton. Mutatta is, hogy júliusi péntek délutánhoz méltón dugó lesz hazánk nagy, kerülendő tavai felé. Ettől én kicsit bepánikoltam, hogy akkor hol is fogok út közben pisilni, de egy benzinkúton megállva röpke 25 perces várakozás után (műszakátadás miatt) és rábeszélőképességem bevetésével, hogy engedjenek be a mozgássérült wc-be, sikerült elintéznem ezt is. Így nyugodtan folytattuk utunkat és leértünk a strandolók közé, azt találgatva ki fogja hamarosan kompressziós szárra és baseball sapkára cserélni a fürdőgatyót. Mi is bevetettük magunkat a jó kis hűvös vízbe szigorúan néhány vízen megcsillanó naplementés, árnyékos, túloldalmutatós kép készítése után. Rájöttem, hogy rohadtul nem megy nekem ez a pózolás. Vannak futócsajok, akik iszonyú előnyösen képesek pózolni és a futás hát hogy is mondjam...khmmm... kevésbé megy nekik. Talán én fordítva vagyok összerakva. De jobb nekem így :-). Még akkor is, ha 20 képből egyen nézek ki valahogy.

Szóval a parton ücsörögtem és néztem a túloldalt, meg körbe az útvonalat. Mindig lenyűgöz, megszédít az ha belegondolok a távolságba, amit le fogok futni. Hasonlót éreztem, mint az Ultrabalaton előtti este, amikor egy másik folyó túlpartját bámultam a giccses, hattyús, vitorláshajós naplementében. Ez egy kicsit kisebb volt, kicsit kevesebb hajóval, kicsit kevesebb hattyúval, kicsit fapadosabb, de a miénk volt. Legalábbis félve, halkan ezt reméltem. Ami előny volt, hogy ez nem 220 km körbe, hanem csak 29 (valójában 28 vagy annyi sem éppen, igaz, egyedül kellett megcsinálnom, nem párban). Ennél jóval nagyobb távokat futottam nem is olyan régen versenyen és edzésen is. Most mégis…. Ott ültem a parton, talpaimat, amelyek egy óra múlva az aszfaltot döngették lelkesen, most a víz simogatta lágyan. Időtlen volt az egész. Aztán persze mindig ez van: IDŐ lett. Nagyon is. Átöltöztem, gyors wc – gondoltam. Csakhogy bezárták. Nem baj, egy leleményes női futótársat láttam közeledni kezében higiéniai eszközökkel a vasút felől. Mondta, hogy ott elintézhetem, amit el kell. Ok, de volt kb. 10 perc indulásig. Siettem, szedtem a lábaimat. A vasúti síneken átlavírozva ezerrel jött az érzés. Basszus, a vádlim. A fenébe, visszatért a fájdalom! Most mi lesz? Vajon tényleg gond van? Vagy csak az elmém gyártja a problémát? Utólag kiderült, hogy csak bepánikolt a lábikrám, nagy gond nem volt szerencsére.

A parkolóba érve megelevenedtek virtuális Endomondo-s (km-számlálós, futós-bringás alkalmazás) barátaim (a fenti igen jól sikerült képen láthatóak), akikkel vicces, de annak ellenére, hogy napi kapcsolatban vagyok, még soha nem találkoztam élőben. Beszélgettünk kicsit a testmagasság (alacsonyabbnak képzeltek) hátrányairól az ultrafutásban, a Richtofit sportkrémről és adtam Nekik szúnyogriasztót, mert szerettem volna továbbra is olvasni a vicces bejegyzéseiket az Endo-n és reméltem, hogy ezzel bevágódok és kompenzálom a magasságommal okozott csalódásukat. Megbeszéltük ki kinek a lábát miért kérné kölcsön, hogy a saját sérülését korrigálja. Ki jobb lábat akart, ki balt, ment az üzletelés. Aztán már következett is a kötelező selfie és a sok nemnormális ember elindult szerencsére jó irányban tavat kerülni. Igen, ez fontos. Nekem az a jó, ha bal oldalamon van a tó. A jobb oldalamon el sem tudom képzelni.

Először Piroskával és legálisdrog Gáborral futottam olyan 5:45-ös tempóban. Aztán mellém ért Dóri is, akivel Sárváron ismerkedtem meg. Ő gyorsabban futott, de egy kicsit beszélgetni szerettem volna Vele, így felvettem a ritmust. 5:10 p/km-el haladtunk. Nagyon jól esett ez a tempó. De a fejemben folyamatosan jelzett a kis vészcsengő, hogy ez láböngyilkosság, be sem voltam még melegedve. Néhány km múlva mondtam is Nekik, hogy elengedem Őket. Dóri bokrot keresett, mondta, hogy akkor úgyis utolérem Őt. Kértem, hogy ha talál jót, feltétlenül rántson be. Ekkor jött szembe egy, a mezítlábas futást a kerékpársportba rendkívül innovatívan átemelő mezítlábas bringás lány. Jól megbámultam, de láttam, hogy már fékez is és néhány méter múlva megpillantottam az elhagyott flip-flop-ot. Az egyik gavallér futófiú (mert a futók már csak ilyenek :-)) azonnal utánavitte Hamupapucska lábbelijét.

Ezután Velencén, a homokos beach-nél gyönyörködhettünk a giccses, rózsaszínű, hattyús naplementében. Beértünk a Vízi várhoz, ahol az Optiviták körpályás versenyeit szokták rendezni, így ezt a részt megjártam már rengetegszer, ismerős terep volt. Ki is használtam a lehetőségeket egy árnyas bokor mélyén. Utána nyújtottam, mert 10-nél tartottunk és elhatároztam, hogy 2-szer legalább nyújtok közben. Továbbmenve jött a hegy az Arborétum felé. Az 5:30-as tempó nem volt kényelmes, cammogósnak éreztem, így gyorsultam. Bemelegedtem, vitt a lábam és nagyon jól esett, hogy végre fájdalom nélkül, gyorsabb tempót tudtam futni. Zoli aggódott is rendesen, de belül éreztem, hogy nem lesz gond. Sokat viccelődtünk, nevetgéltünk, nagyon jól éreztük magunkat. Aztán snitt, ránk sötétedett hirtelen. Felvettem a fejlámpámat és nagyon kellett figyelni, mert az északi részen semmi nem volt egyértelmű. Kerestem az UB nyilacskákat, de hiába. Így hát követtük a fejlámpás embereket és bíztunk benne, hogy a „mi futóink” voltak és nem holmi odatévedt pákozdi bányászok. Aztán jött a kék utcai kút, ahol az addig általunk követett kis bolyt elhagytuk. Teljesen tanácstalanok lettünk az útvonalat illetően, de mentünk tovább amerre gondoltuk. Nem sokkal később jött az infó, hogy balra van az arra és a tábla is mutatta, hogy ha egyenesen mentünk volna, akkor Fehérváron kötünk ki, utána pedig a Balatonnál. Nem is rossz cél, de a fürdőruhánk az autóban maradt Agárdgárdonyban, így csak lekanyarodtunk a legszivatósabb szakaszhoz. Mert jött egy kb. 5 km-es út a nagy semmibe. Keskeny, kátyúkkal, lábmegakasztó kis kitüremkedésekkel, szegélyezett vaksötét autóútra értünk. Máskor kb. itt lenne tele a nem létező tököm az egésszel. De most ez még odébb volt. Szerintem csak azért, mert annyira friss élmény volt az, hogy futhatok tempósan, hogy semmi nem érdekelt. Lehetett volna tükörjég, térdig érő sár, bármi. Az autósok, rendőrök lassítottak és megbámultak minket, hogy vattafakk. Bíztam benne, hogy egyikük sem itt válaszol a halaszthatatlan messenger üzenetére és nem halunk meg mind a kis kompressziós szárunkban a semmiben. Ez így is történt, mert a szarvasos tábla jó megtámasztó képességét kihasználó nyújtás után nemsokára csak vége lett ennek az útnak és még egy balkanyart vettünk. Itt már normális bringaút várt ránk. Tiszta UB feeling. A túlparton világítottak a fények, vízszag volt, nádas, meg minden. Persze én teljesen elvesztettem az irányérzékemet és mondtam, hogy na ott van már Agárd Pákozd felé mutatva. Szőke nő a sötét velencei éjszakában. Van ilyen. Mentünk a lődörgő, nyár estétől vagy ki tudja mitől megrészegült nyaralók között és egyszer csak elértünk a parkolóba, ahonnan indultunk. Az órám 28 km-t sem mutatott. Gondoltam tovább futok, mert 29 volt a terv. Meglepő módon az árokparton ült egy kis társaság és ezerrel elkezdtek nekem kereplőzni, hajrázni. Ők az őrült továbbfutókra hajtottak. Mert mint kiderült nem voltam egyedül, rengetegen gondolták úgy, hogy futnak 28-29-ig. Sőt, volt aki 30-ig is. Később hallottam, hogy egy kis társaság kiindult még egy körre. Nekem ennyi fért most bele, ezzel is nagyon boldog voltam. A lábam egyáltalán nem fájt. Persze nyújtottam, hengereztem az árokparton, mert jókislány vagyok. Utána bementem a hideg vízbe is, szintén regenerációs céllal, na meg mert ez amolyan kötelező őrültség nekem. Mert nem csak megkerülni szeretem a tavakat, hanem beléjük menni is, bármilyen hidegek.

Másnap a karma törvényei szerint én kísértem Zolit bringával, amíg a pataknál futott. Hát be kell valljam ez nagyon nem megy nekem. Azóta is ezen röhögünk. Például a Naplásnál megálltam és lefeküdtem felhőket nézni, mondtam, hogy menjen előre, majd megyek, meg vigyázott a bringámra, amíg pisiltem, néhányszor majdnem a lábára mentem stb. Pedig igyekeztem. Tényleg! De azt hiszem erre születni kell és minden tiszteletem a segítőknek, kísérőknek. Legalább akkora munka, mint futni.

Lassan helyreáll a világ rendje és annyi futókilométerem lesz, mint bringás. Remélem több is :-). Működött a tapasz, a fiziko, a pihentetés, a csodakrémek. Még azért jön-megy a fájdalom. Voltam masszázson is és elég jó állapotban van a lábam. Most nem kellett letakarni a fejemet, bár a takaró oda volt készítve rutinosan :-). A pozitív változás ellenére óvatos vagyok és figyelek a jelekre. Például tegnap reggel is éreztem egy kicsit, úgyhogy átvariáltam a heti tervemet.

Két hét múlva megint éjszaka fogok futni, megint vízparton. Csak most maratont és a Duna mellett. Az egyéni, illetve a 2-3 fős Ultrabalatonon indult csapatok ugyanis indulási jogot kaptak a Night Run nevezetű eseményen. Úgyhogy megint nem alszok. Na már csak ez hiányzott :-) Este 10-től kb. éjjel 2-ig futkorászni a városban. Azért mindennek van határa... De ez még csak nem is súrolja nálam a plafont, úgyhogy természetesen ott a helyem.

Amúgy az van még, hogy fehérjét iszok. Én. Fehérjét. Vegán fajtát, aminek elég rossz íze van, borsó és rizs az alapja, mert a tejes cuccokat ilyen mennyiségben nem bírom. Igazából az izmom regenerálódása miatt kezdtem el. Na meg elárulom akkor is ha ez ciki, meg nem divatos, mert ugye azért futunk, hogy önmegvalósítsunk, de én azért is futok, hogy ne hízzak el (amire sajnos hajlamos vagyok), jól nézzek ki, meg ilyenek. Ez a férje szuper. Látom, hogy izmosodok úgy, hogy mellette viszonylag vékony is maradok. Persze odafigyelek nagyjából (az Ub és nagy versenyek körüli zabálásokat leszámítva) az étkezésemre és nyilván nem a kanapén döglök egész nap.

Nagyjából egy hónap múlva tervezek egy kis meglepetést. Remélem tetszeni fog azoknak, akik olvassák elmélkedéseimet, örömködésemet, szenvedéseimet. Külön köszönöm a sok kedves támogatást, üzenetet, a kérdéseket, megkereséseket. Igyekszem mindenkinek válaszolni lehetőségeimhez mérten minél hamarabb. Nagyon megtisztelő, ha valaki tőlem kér tanácsot. Ha nem válaszolok 2-3 napon belül, nyugodtan írjon rám még egyszer. Na, eszembe is jutott valaki, megyek válaszolni.