Szerintem ez lesz a legössze-visszább bejegyzés a blogomban. Leírok mindent, ami most eszembe jut. Így 2 és fél nappal az UB előtt. El sem tudom képzelni mit érezhet ilyenkor egy egyénire készülő futó. Bár tavaly még a műtét után egy hónappal, fájdalmak közepette itthonról követtem az eseményeket, álmodozva arról, hogy valaha újra akár csak egy félmaratont is fogok futni. El sem tudtam képzelni, hogy augusztusban futom az első ultrámat. Most olyan fura, légüres térben vagyok. Ezer dolgot lehetne csinálni. Listát írni, pakolni. Gergő alszik. Én meg… Hm, mit is csinálok? Elcseszem az értékes időt. Kb. 8-féle értelmetlen dologgal foglalkozok egyszerre. Körülöttem rendetlenség. De nem érdekel. Majd jövő héten.

Ma sokat dolgoztam, sokat voltam a jelenben. De amint este 7-kor, egy édesapa elkeseredett röpke másfél órás ventilálását végighallgatva kiléptem a munkahelyem ajtaján, más világba csöppentem. Belém hasított az a bizonyos „úristen” érzés. Nem hiszek benne, mégis lehet valami, valaki, ha ez jut eszembe ilyen helyzetekben. Valaki segítsen. Valaki tőlem független. Valaki más. De nem lehet. Ezt nekem kell csinálni. Nekem kell listát írni, pakolni, holnap reggel befutni dolgozni, aztán Dekába menni, szolizni, hogy ne égjek majd rákká, kigondolni mindent, válaszolni az üzenetben kérdezőknek, írni Elizának, hogy milyen színű legyen a körmöm (ez elmaradhatatlan tavaly Optivita óta), szóval minden fontos dolgot elő kell készíteni, le kell szervezni. Közben igyekeznem kell nem hisztizni, nem kiakasztani mindenkit a környezetemben.

Egyszerre zenéket válogatok (nehezen megy, akinek van ötlete, írjon), szénhidrátot töltök, nézem a sarokban száradó virágot, de nem locsolom meg, arra gondolok, hogy 3 napig nem látom a kisfiamat (igen, ilyen önző anya vagyok, de leírom, mert ez hozzá tartozik), megígérem magamnak és a lelkiismeretemnek, hogy jövő héten mindent bepótolok Vele és türelmes leszek és megállok minden apró bogarat megvizsgálni akkor is, ha rohanunk éppen reggel az oviba és csinálok Neki annyi tejbegrízt, amennyit csak akar.

Most főleg egyéni UB teljesítők blogbejegyzéseit olvasgatom. Simonyi Balázs így ír a 2012-es Ultrabalatonról, ahol hatalmas hőség nehezítette a futók életét: „Keszthely főtere előtt van egy látványszökőkút. Gyerekek ugrálnak az itt-ott felcsapó vízsugarakra. Még csak 8 órája futok, de már kezdek elállatiasodni: leveszek mindent a gatyán kívül, és ráfekszem a vízsugarakra, fogammal kilyuggatom a vízhólyagjaimat a lábamon. A járókelők döbbenten bámulnak.”. Ez annyira szemléletes. El tudom képzelni, hogy van ez a helyzet. Persze nem igazság ez sem. Egy férfi bármit megtehet. Nőként azért akármi is van, vissza kell fogni magunkat. Nyilván vannak undorító vagy furcsa dolgok, amiket megcsinál az ember egy ultra közben akkor is, ha egyébként nőnek született. Erről jut eszembe: kicsit olyan ez, mint a szülés. Bár én viszonylag fegyelmezett voltam akkor is. A pokoli kínok közt is. De káromkodtam, ütöttem a szülőágyat stb. Na nem úgy, mint a filmeken. Mégis egy ilyen helyzetben, a soktizedik km-nél, amikor tudja az ember, hogy rengeteg vissza van még, akkor is, ha ezt igyekszik akármennyire is kiszorítani a tudatából, főleg ha az extrém hőség is elveszi az eszét, szerintem egy ilyen jelenetben semmi meglepő nincs. Azt írja elállatiasodott. Pedig szerintem ez nagyon is emberi.
Na most szól az óverdirénbó és bőgök. Szóval elég szélsőséges állapotban vagyok, de ezt ki kellett írnom magamból. Bár fogalmam sincs elolvassa-e eddig valaki. Ha igen, akkor biztos drukkolni is fog. Kívánjon nekünk nem túl meleg időt, nem túl sok napsütést. De ami még fontosabb: lazaságot, humorérzéket, hogy játéknak fogjam fel ezt a „kis tókerülést.”

Erről jut eszembe, hogy tegnap, az utolsó viszonylag hosszú (20 km) tempófutásomon elhatároztam, hogy megkerülöm a Naplás-tavat, mert annyira buli tavat kerülni az UB előtti utolsó „igazi futásomon”. Hát az történt, hogy csodálatosan ment, suhantam át az erdőn, mint egy zerge (haha :-D), át a Naplás úton, a megszokott kis csalintoson, készültem a kishídra. Egyszer csak térd alá érő víz. Hoppá! Ácsi! Ezt most nem kockáztattam be. Visszafordultam. De így nincs tókerülés. Az nem lehet! Megkerültem a másik oldalról. Így a térképen fel sem tűnik a hamis tókerülés. Bízom benne, hogy ez azt jelenti, hogy ok, megvolt a tókerülő galiba idénre. A következő tavacskát megkerüljük. Legyen térdig érő víz, tűző napsütés, villámok, borospince, átgázolunk bármin, mert ott, akkor nem lesz veszítenivalónk.