Másfél hete kezdtem el bringázni. Előtte kb. 20 évesen tekertem utoljára. Azóta minden nap így intézem a teendőimet, így járok dolgozni, oviba Gergőért, piacra, vásárolni, még a családlátogatásokat is így intézem. Remek közlekedési eszköz. Vasárnap voltunk vele kicsit kirándulni is. A héten pedig már mint, futásedzés-pótlékot is használtam. Nem is rossz, bár nekem kicsit statikus, hogy igazából csak a combom és a járulékos dolgok mozognak, nem az egész testem, mint a futásnál. Pulzus emelkedett, izzadás és endorfin beindult, agy kapott impulzusokat, szív örült, vádliizom kíméletesen mozgásban volt. Így, csak így tudom megállni, hogy ne fussak. Ennek már van némi edzésértéke, főleg, ha hazaérve beiktatok még egy fél órás erősítést is a nyújtás, hengerezés után természetesen. Mert nagyon jókislány vagyok :-).
A futás júniusban a májusi 500 km-ről 200-ra esett vissza. Viszont bringa másfél hét alatt szintén 200 km fölött van :-).
Kicsit úgy érzem magam a patakparton a sok csillivilli, profin felszerelt bringás között, mint anno futóként a Rákos-pataknál az olcsó Nike cipőben, melegítőben, pamut kapucnis pulcsiban. Annyi a különbség, hogy nyomom neki a kis fapados bicóval. Szeretem ezt az érzést. Azt, hogy haladok, arcomba csap a szél.
A biciklizés őrült suhanás, a futás ősi, ritmusos lüktetés. Valahogy ez utóbbi nekem közelebb áll a természethez. Van benne valami a gyökereinkből. Eszköz nélkül végzett, mozgásos meditáció. Na jó Garmin, Hoka és társai, de ezeket most nem veszem figyelembe, mert még így is megmarad a varázs. Nekem fontos, hogy a lábam érintkezzen a talajjal. Autót sem merek vezetni. Bezárva egy dobozva végképp nem érzékelem jól a körülöttem lévő világot és ez zavar.
Gergővel is egyre többet járunk együtt bringázni. Vagyis Ő futóbringázik, motorozik, de nagyon élvezi. Oviba is így megyünk együtt. Olyan aranyos.
A vasárnapi 4 km-es futáspróba után hétfőn sajnos fájt a lábam, így már hajnalban bejelentkeztem az Ortopédiára. Csodák csodájára már aznap délutánra volt időpont. Reggel bementem a háziorvoshoz beutalóért. Nem részletezem hogy jutottam hozzá. Két dolog miatt tudok küzdeni: a kisfiam és a futás. Ezzel azt hiszem mindent elmondtam :-).
Szóval délután elmentem a középkorú, pocakos dokihoz, aki amikor elkezdtem mondani, hogy futás közben sérültem le és a hol kérdésre a lábszáramra mutattam, azonnal achilles-ín sérülést diagnosztizált, mert "a futóknak az van". Később ezt izomhúzódásra módosította és megállapította, hogy elszakadva nincs. Terápia: Széchenyi-fürdő (na jó, persze), bivaly erős gyógyszeres tapasz, ultrahangos fizikoterápia és pihentetés. Ha már nem fáj, futhatok, de ne betonon, mert a "nagy futók, akik maratont futnak sem betonon készülnek fel". Öööö ok, azért elmondtam az utolsó nagyobb futásaimat. Ekkor hozzátette, hogy akkor spéci cipő kell. De lehetőleg akkor se betonon fussak. Kérdeztem, hogy akkor menjek terepre inkább? A válasza az volt, hogy "inkább ne, mert eleshet egy gyökérben". Jajj nagyon bírtam ezt a párbeszédet a bácsival :-D.
Update: tegnap voltam 6 km-t futni, minden km-ben megálltam nyújtani. Úgy voltam vele, hogy 24 órát várok, addig nem kiabálok el semmit. Most halkan mondom, de sokszor. Nemfáj, nemfáj, nemfáj, nemfáj :-D.
Na és akkor most kell nagyon észnél lennem. Ma is úgy mentem volna. De inkább bringázni voltam (Összesen olyan 30 mára). És egy jó kis jégeső is elkapott. Végre újra közel kerültem a természethez. Úgy szeretem. Júliusban visszatérek terveim szerint. Csak ügyesen, okosan :-).
