Na most erről hogy a fenébe írjak beszámolót? Az érzéseimről írjak? A száraz adatokról? Mindegy belekezdek, lesz, ami lesz. Hosszú, intenzív nap volt és rövid, pörgős éjszaka. Ritkán vagyok elégedett a teljesítményemmel. Ez az Ultrabalaton most egy ilyen alkalom.

220 km. 20 óra 27 perc. Női páros 2. hely. Két őrült csaj a Balaton körül.

Az előzményekről:

Az elképzelés, hogy párosban futunk Ultrabalatont, valamikor októberben született meg. Akkor azonban vegyes párosként férfi kategóriában indultunk volna és 110-110 km-t egyben futottunk volna terveink szerint. Ez azonban sérülés miatt sajnos nem jött össze. De akkor ki az, aki közvetlenül az UB előtt be tud ugrani lefutni 110-et? És még megbízható is? Igyekeztem nem nagyon gondolni erre. Ugyanúgy készültem, mintha mi sem történt volna és bíztam a párom felépülésében. 450 km fölötti hónapokkal és Sárváron az első 12 órás futásommal „melegítettem be” a fő eseményre. Mert az Ultrabalaton nekem a szívem csücske. Ok, buli-jellege van már, de az a része kevésbé érdekel. Emlékszem, 2 éve, amikor egy 5 fős csapatban indultam és 40 km-t futottam, már akkor megfogott az egyéniek kitartása, küzdelme. Arra gondoltam: ez igen! Milyen csodálatos, kivételes emberek! De nyilván álmodni sem mertem róla, hogy belőlem, a havi 120 km-emmel és 6 perces tempómmal bármikor is egyéni Balatonkerülő válhatna. Szóval eltelt két év és ott találtam magam Sárváron, ahol lefutottam 113 km-t 12 óra alatt. Tehát a főpróba ment. De párom nem volt, mert már reménytelenül kevés volt az idő és a lába nem javult egy kicsit sem. A sárvári hétvége után keresett meg Dia, hogy az edzőjével egyeztetve úgy döntött, hogy lemondja az egyéni nevezését az UB-ra és párosban szeretne menni. Keresett maga mellé egy hasonló őrültet. Hát megtalálta :-). Aznap volt az utolsó átnevezési lehetőség. Így gyorsan szervezkedtünk és sikerült az utolsó pillanatban átnevezni a csapatot női páros kategóriába. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Mekkora lehetőség! Mekkora felelősség! De szeretem a kihívásokat.

Már azon a héten, pénteken megvolt Diáéknál az UB megbeszélés. Felosztottuk a távokat, megbeszéltük a logisztikát. A fiúk jönnek kocsival, egy bringát is viszünk, de csak az éjszakai szakaszokon fognak kísérni, nappal felesleges. Mi pedig felváltva futunk és heverészünk a hátsó ülésen.

A távot úgy osztottuk fel, hogy kb. 23-25 km-es szakaszokat futunk az elején (4-et) és a végén 10 km-t. Így szépen kijött 110 km fejenként. Diának az volt a kérése, hogy Ő futhassa Pécsely-Vászoly-t, ami ugyan gyönyörű szakasz, de nagyon szintes. Valahogy nagy nehezen meghoztam ezt az áldozatot és belementem :-D. Én pedig a Varga pincészeten szerettem volna átfutni, mert 2 éve még nem volt benne az útvonalban, tavaly pedig a műtét után lábadozva itthonról irigykedtem az ott átfutókra. Diának amúgy is mumus az a rész, így nem vesztünk rajta össze. Szuper. Csakhogy utólag rájöttünk, hogy ez sehogy sem jön ki. Azt találtuk ki, hogy hagyjuk a tervet, de a pincészeten átfutok - hiába előtte van a váltópont - és utána a parkolóban váltunk.

Dia által a tervbe írt tervezett tempótól azért dobtam egy hátast (de Neki nem mertem mondani :-)). Mert eddig én arra készültem, hogy sokat futok egybe, nem „rövid”, tempósabb szakaszokra. De úgy érezte, talán van esélyünk a dobogóra. Persze mondta, hogy semmi gond, akárhogy is megy, csak érjünk körbe. Azt találtam ki, hogy gyorsítani fogok. Volt kb. 3 hetem erre. Úgyhogy elkezdtem „UB szakaszokat” futni, vagyis 20-25 km-eket tempósan vagy váltva: 5 tempó-5 lassú stb. Működött a dolog. Hihetetlen, de ez a 3 hét is rengeteget számított. Sárvárra jól lelassultam. Viszont nemsokára simán mentek ezek a húszonvalamennyik 5 körüli tempóval. Nem volt könnyű, de megcsináltam. Persze mentem ultrákat is. 50-et, 60-at, hogy az állóképességemből se veszítsek és fejben is rendben legyenek a hosszúk. Nincs edzőm, de úgy érzem ösztönösen jól eltaláltam az edzéstervet. Így egyébként, hogy párban fut az ember, még nagyobb a motiváció. Egy nagyobb csapatban elsikkad a felelősség, jobban lehet lazázni (avagy f@szókázni). Viszont itt egy másik ember munkáját teheted tönkre akár. Ha magadért, egyedül futsz, az megint más. Persze ott meg a segítőidet nem hagyhatod cserben.

Pikk-pakk eltelt néhány hét és egy közös péntek reggeli futás (természetesen tempós-csacsogós) után mentünk a rajtszámért. Rájöttünk, hogy egy csomó mindenben hasonlítunk. Remek szelfiket is készítettünk, a futásnak ez a része is ment :-).

Nulladik nap

Eljött a leutazás napja is. Diáék szereztek kisbuszt. Személyautóban el sem tudom képzelni hogy fértünk volna el. Ez nagyon kényelmes volt. A csomagtartóban még hengerezni is tudtam. Na meg jó nagy ülése volt, amin lehetett két futás között vergődni.

Nagyon szuper szállásunk volt. Tulajdonképpen mi voltunk a frissen felújított szoba első lakói. Levendulás hangulatú volt minden. Ez Sárváron már egyszer szerencsét hozott, meg amúgy is imádom. Délután összefutottunk ismerősökkel, akik 7 fős váltóban indultak. Kicsit más hangulatban voltak :-D. De jól esett a vidámságuk, könnyedségük. Este tésztapartiztunk, néztük a naplementét, igyekeztem lazítani. Éjszaka tudtam aludni. Jó korán felkeltem a 6 órás rajthoz, hogy legyen időm nyugodtan készülődni. Nekem ez fontos. Az autóba lekerült az összes futós cucc, polifoam, henger, mintha egy hétre mentünk volna. De így valóban semmiben nem szenvedtem hiányt.

A SZAKASZOK

http://checkpointsystem.hu/result/ultrabalaton/e/7819

1-2. szakasz (Club Aliga – Balatonkenese – Balatonalmádi)

25.5 km (+ az a bizonyos 5-ös), 2:17 (5:22 p/km)

Dia

Miután elrajtoltunk, nem nagyon volt időm gondolkozni, rögtön beszálltunk az autóba és indultunk az első váltópontra. Innentől pörgés. Öltözés, wc-keresés. A toitoi zárva volt még. Végül Zsolt segített egy imbusz kulccsal kinyitni őket, megmentve ezzel sok-sok futót, többek között engem :-).

Kaptam egy nagyon jó tippet. A párosok ugye nem nagyon találkoznak egymással, csak néhány másodpercre, amíg átadják a chip-et. Ezért nyitottam egy füzetet, ahol leírtam a szakaszokat és tudtunk üzengetni a másiknak, hogy mi történt velünk, hogy érezzük magunkat stb. (A végén idézek néhány gyöngyszemet ebből a füzetből).

Hengereztem és vártuk Diát. Számolgattunk. Már be kellett volna érkeznie, de csak nem jött. Utólag tudtam meg, hogy eltévedt. 5 km-t tett a távhoz pluszban. Gondolom megnézte még közelebbről a Balcsit, ahogy ezt később én is megtettem :-D. Ehhez képest űridőt ment. 

3-6. szakasz (Balatonalmádi – Alsóörs – Csopak – Balatonfüred – Aszófő)

23.7 km, 1:58 (5:04 p/km)

Erika

Elindultam. Nagyon jól ment, hasítottam. Ezt a 23 km-t 5:04-es átlagtempóval futottam. Pedig frissítettem, mert kezdett melegedni az idő és a végén már mutogatta magát a Balaton-felvidéki szintes terep. Próbáltam nem belegondolni, hogy még 3-szor 25 vár rám, plusz 10 a végén. Sejtettem, hogy ilyen tempót a melegben és fáradva nem fogok tudni tartani. Ezért örülök, hogy az eleje ilyen jól sikerült. Közben egy sikló szó szerint rám támadt. Kinyitotta a száját és a lábam felé kapott. A tesztfutáson Diának jutott, aki nagyon fél tőlük. Én nem annyira, úgyhogy szívesen „bevállaltam”. Inkább, mint az emelkedőt Pécselynél :-D.

7-10. szakasz (Aszófő – Pécsely – Vászoly – Dörgicse – Zánka ÚNK)

21.4 km, 1:50 (5:08 p/km)

Dia

Mentünk autóval Zánkára. Út közben láttuk Diát, ahogy „hegyet mászik”, vagyis nagyon szépen futott az emelkedőkön. Az igazsághoz tartozik, hogy a fél combján nem volt bőr, mert leforrázta magát és így csinálta végig az egészet. Nála elvetemültebb nőszeméllyel nem nagyon találkoztam eddig. Zánkán az úttörő tábornál kicsit kifeküdtünk a plédre pihenni, átöltöztem stb. Zsolt elindult Dia elé biciklivel. Nemsokára jelzett is, hogy mindjárt ott lesznek a váltóponton. Dél volt. És jött a 25 km-em a Káli-medencében és a hozzá tartozó dombokon. Itt volt kedvenc speaker-em, viccelődött kicsit, hogy miért nem egyéniben futom. Úgy indított útnak, hogy így kell mosolyogni minden futónak, ahogy én csinálom, és még hozzátette, hogy ahol emelkedő van, ott lesz lejtő is. Később megtudtam miért mondta ezt és nem is mosolyogtam annyira.

11-14. szakasz (Zánka ÚNK – Zánka – Köveskál – Salföld – Badacsonyörs – Varga pincészet) + Varga pincészeten átfutás

24.57 km, 2:14 (5:27 p/km)

Erika

Azt gondoltam Dia letudta a szintes részt. Hát pofon volt, mert tök egyedül a déli hőségben faltam a kilométereket és volt szint rendesen. Közben autók előzgettek és szó szerint beleragadt a cipőm az olvadt aszfaltba. Nulla árnyék, jobbra-balra csodálatos táj szőlőkkel. De hát nem ezért jöttem? Néha ki volt írva, hogy Borkúria, amit én rendszeresen Borkúrának olvastam. Na mindegy, ezt ne elemezzük tovább :-D. Kb. 5 km-enként volt frissítés. Mindenhol nagyon kedvesek voltak. Köveskálnál elkezdtem önteni magamra a pohár vizeket. Egy le a torkomon, egy rá a fejemre, tarkómra. Egy lány kicsit félénken mondta, hogy van jéghideg kútvizük. Ha gondolom rám öntik. Hát hogyne gondoltam volna! Azonnal hajtottam le a fejemet és szó szerint nyakon öntöttek egy kanna jéghideg vízzel. Hogy az milyen csodálatos volt! Kitartott majdnem végig. Csurom víz volt a felsőm, hűtött. Kaptam még egy fél literes vizet, amit bár szinte azonnal meg tudtam volna inni, tartogattam a kezemben úgy 2 km-en keresztül. Itt a felét megittam a másik felét magamra locsoltam. Aztán futottam az üres flakonnal. Nem akartam eldobni, odaadtam egy kísérőautónak. A következő frissítőponton egy srác leült. Nekem is kedvem lett volna, de nem tehettem, mentem tovább. Ekkor kezdtem érezni, hogy bár élek-halok a vízért, de túl sok van a hasamban, lötyög, nem jó. Mindegy, az ilyesmiken igyekeztem túllépni, elterelni a figyelmemet. A lábam még nem fájt. Salföld előtt megjelent kedvenc és egyetlen ismerős tripla-ironman párocskám biciklivel. Ők nem jöttek át a falun, hanem megkerülték. Salföld meseszép, most is nagyon tetszett. De fogalmam sem volt, hogy jó irányba megyek-e, se táblák, se felfestés, se futók. Úgy éreztem magam, mint egy bámészkodó turista. Én is mindent megbámultam és engem is megbámult a falu népe. A kocsmában ücsörögtek néhányan. Gondoltam Ők biztos folyamatosan figyelik az eseményeket, így hát megkérdeztem Tőlük láttak-e erre futókat. Jó hír: láttak! Ittam gyorsan a közkútból, bevizeztem a sapkámat, közben sűrű hajrákban tört ki a lovaskocsin ülő csoport. Lassan kievickéltem innen és megtaláltam az utat. A végén ott vártak Andiék, mutatták, hogy jobbra kell menni. De a szervezők rám szóltak és szigorúan a zebrán kelhettem csak át, ami balra volt. Innen nagyon hamar odaértem a Varga pincészethez. Végre hűvös volt. Örültem, hogy vége lett. Az autónál váltottunk. Dia kérdezte, hogy a melegre való tekintettel nem akarok-e sűrűbben váltani? Gyorsan kellett dönteni. Mondtam, hogy nem, maradjon inkább az eredeti terv, túl bonyolult variálni.

15-16. szakasz (Varga pincészet – Badacsonytördemic – Balatongyörök)

20.8 km, 2:02 (5:52 p/km)

Dia

Bementünk a Benzinkútra, vettünk Diának jeget. Nagyon megborultam. Állítólag nyitott szemmel aludtam. De én úgy éreztem csak pihentem. Eléggé kikészültem, a lábam és az egész szervezetem jelezte, hogy szép volt, jó volt, de most már elég. Szerettem volna jégkrémet enni. De nem mertem tejeset, úgyhogy vettem egy Calippo-t. Ez volt aznap a főétkezésem :-). Csodát tett a hideg, cukros, jeges lötty. Persze csipegettem nap közben is, de soha nem volt idő normálisan enni, vagyis arra, hogy utána megemésszem, így csak ropit, nápolyit, csokit ettem, meg egy kis kakaós csigát. 1 db energiagumicukor fogyott és egy gél. Ez utóbbi rossz döntés volt. De erről majd később. Ittam még izot és kólát. A kóla és a Calippo volt a legjobb. Út közben „lejegeltük” Diát. A sebe nagyon fájt. Marta a só. Körbetekertük tape-el a kötést. Ekkor láttam először. Azt hittem kicsit leforrázta. De erre nem voltak szavak. Minden tiszteletem az Övé, hogy így végigment. Ő is mélyponton volt. Beszélni sem nagyon tudott. Brutál meleg volt. Nagyon nehezen regenerálódtam. Leégtem, mert hiába voltam bekenve naptejjel, annyira kellett magamat locsolni, hogy lemostam az egészet tulajdonképpen. Úgy éreztem lázas vagyok (de nem voltam). Zsolt ment Dia elé. Jelzett, hogy jönnek. A pokolra kívántam az egészet. De oda kellett állnom a váltóponthoz. Dia is ki volt készülve, úgy láttam.

17-19. szakasz (Balatongyörök – Gyenesdiás – Keszthely – Balatonberény)

25.4 km (+ 1km eltévedés), 2:33 (6 p/km)

Erika

Újabb 25-nek indultam neki. Néztem az időmet. Katasztrófa. Vánszorogtam. Nem hagyhatom cserben Diát! De nem ment. Nem vittek gyorsabban a lábaim. Amikor nem volt ott senki nyögtem, nyüszítettem és csináltam. Csak a szakasz túlélése volt a cél. De fejben nem tudtam összerakni ezt a 25-öt. Már út közben eldöntöttem, hogy bontani kell. Még egy 25-öt nem bírok egyben. 20-ig voltam hitelesítve. Fura, hogy 5 km-en hisztiztem, de egyszerűen úgy éreztem az már olyan teher, hogy nem vinnének tovább a lábaim. Közben többször gondolkoztam, hogy ha találkozok valakivel, akinél sanszos, hogy van telefon, hívom a fiúkat (a rajtszámom hátuljára felírtam a számukat), hogy váltás kell. De aztán arra gondoltam, hogy mekkora kicseszés ez a másikkal. Éppen pihenne, én meg ugrasztom. És végül is kb. 6 percesekkel, de haladtam. 1-2-szer belesétáltam. Az első frissítőponton megettem egy gél-t. Ettől végig öklendeztem, hányingerem volt. Hiába ittam rá. Soha többet melegben gél! Nem éri meg. Nem adott semmit, csak a rosszullétet. Egyszer csak beértem egy egyéni futót, akit egy nagyon kedves bácsi kísért bringával. A bácsi elkezdett hozzám beszélni. Tudta a nevemet. Azt mondta Dia azt mondta Neki, hogy kemény csaj vagyok. Az általa kísért srác, Bálint erőre kapott, elkezdett gyorsabban futni. Mondta a bringás bácsi, hogy vegyem fel a tempóját, menni fog, próbáljam meg. Beszélni alig tudtam. Örültem, hogy beálltam egy tempóra, képtelen voltam gyorsabban menni. Jól is tettem, mert Bálint kb. 3 pad múlva leroskadt. Később előzgettük egymást. Rájöttem, hogy a bácsi nem volt más, mint Dia (és pl. Makai Viki és más nagyszerű futók) edzője. Olyan jó érzés volt a közelében lenni. Megnyugtató. De Keszthely után elhagytam őket. Ki voltam tikkadva, bármennyit ittam. Már sehol nem volt fél literes víz, amit magammal tudtam volna vinni. Keszthelynél sétáltam 2 pohár vízzel a kezemben, amíg megittam és gyönyörködtem a Balatonban, a hattyúkban. Ezért jöttem, hogy nézzem a rohadt Balatont. Bár ekkor kicsit elegem volt az egészből. Valahol a bringaúton utolért egy biciklis srác. Lassított és odanyújtotta a kulacsát. Mondta, hogy igyak. Ittam, aztán pofátlanul megkérdeztem, hogy a maradékot magamra locsolhatom-e. Mondta, hogy én itt már azt csinálok, amit akarok. Tehát elhasználtam az összes vizét. Életmentő volt. Egyszer csak jött szembe bringával Zoli. Nagyon örültem Neki. Ez egyben azt is jelentette, hogy közel vagyok. 5 km volt vissza. Fájdalmas, vánszorgós 5-ös. Szegénynek nem volt könnyű dolga. Mindig kérdeztem, hogy mennyi van még? Amikor már majdnem ott voltunk, a távolból megláttam egy fehér sátorszerű valamit. Kérdeztem, hogy az-e a váltópont. Mondta, hogy szerinte nem. Olyat káromkodtam, morogtam, duzzogtam. De csak eljött az igazi váltópont. Átadtam a chip-et, leroskadtam az első padra és hangosan zokogtam. Körülöttem rengeteg ember. Bringások, csapatok. Hallottam, hogy mondják, hogy szegény, egyéni, ajjajj. Biztos azt hitték, hogy ott adom éppen fel :-). Kisírtam magamból a feszültséget, felálltam és közöltem, hogy minden ok, mehetünk.

20-23. szakasz (Balatonberény – Balatonmáriafürdő – Alsóbélatelep – Fonyódliget)

23.4 km, 2:07 (5:26 p/km)

Dia

Dia biztató szavai fogadtak a kis füzetben. Nagyon jól esett. Nem sajnálhattam magam sokáig. Mondtam, hogy nincs mese, rövidebb szakaszok kellenek. A fiúk segítségével sikerült elég jól átvariálni a tervet. De nem számoltam, hogy kinek mennyi lesz így a végére, erre már nem maradt idő. Diának jutott több, de a végén ragaszkodott hozzá, hogy én fussam az utolsó 3-at. Így a táv is jobban eloszlott. Ment le a nap. Zoli megmasszírozott, fájt, pedig alig ért hozzám. De valahogy a tudat, hogy nincs több 25-ös rengeteg erőt adott. Odajöttek hozzám ismerősök. Jól esett csacsogni. Már láttam, éreztem a végét. Átöltöztem, elővettem a fejlámpát. Innentől Zoli végig kísért bringával, mert a következő szakaszon ránk sötétedett.

Itt emelném ki, hogy Zoli és Zsolt milyen nagyszerű kísérők voltak autóval és bringával. A váltóponton mindig időben ott voltunk, nem éreztünk feszültséget (na jó, egyszer :-)), minden simán ment. Pedig nagy munka állt emögött a "sima ügy" mögött. Köszönöm Nekik!

24-26. szakasz (Fonyódliget – Balatonboglár – Balatonlelle – Balatonszemes)

15.8 km, 1:34 (6 p/km)

Erika

A lábam még mindig nem engedelmeskedett. De „csak” 15 km. Megyek, nem hisztizek. Próbáltam nyomni a tempót, de nem ment. Úgy döntöttem nem erőltetem. Megyek stabil 6 percesekkel inkább. Nem hallgattam most zenét (korábban is fele-fele arányban kb.). Volt, hogy a csend idegesített, volt, hogy a zene. Volt, hogy minden :-D. Például Zoli mutatta, hogy nézzem milyen szép a naplemente a Balatonnál. Erre annyi volt a válaszom, hogy „a legutolsó dolog, ami most érdekel, az ez a kib.szott Balaton.” Olyan gáz így utólag. Egyébként ez amolyan letudós szakasz volt, semmi extra.

27-28. szakasz (Balatonszemes – Balatonföldvár – Zamárdi)

16.4 km, 1:37 (5:55 p/km)

Dia

Gyorsan helyre kellett jönnöm. Átöltöztem, hengereztem, nyújtottam.

29-30. szakasz (Zamárdi – Balatonszéplak – Siófok)

13 km, 1:10 (5:27 p/km)

Erika

Dia a váltásnál a szemembe nézett és mondta, hogy gondoljam át, hogy az utolsó 3-at én futom. Előtte az volt a terv, hogy együtt. Elindultam. Úgy éreztem újra erőre kaptam. Begyorsultam. Nem tudom mi vitt előre, és hogy tudtam ilyen jó tempót menni. Talán már nagyon be akartam érni. Sötét volt. Sokszor nagyon. Beértünk egy földes, hepe-hupás útra. Ez néhány 100 m-ig tartott. Végig káromkodtam. Szidtam az UB szervezőket, hogy miért nem lehetett leaszfaltozni, miért kell most nekem a korom sötétben az egyenetlen talajon botorkálnom. Pont most, amikor olyan jó tempót mentem. Nyilván elment a józan eszem. Nem volt reális ezt kérni. Ez után nem pazaroltam az energiámat beszédre. Mentem, mint a gép, de közben állítólag ijesztő hangokat hallattam. Zoli mutatta a víztornyot Siófokon, próbálta elterelni a figyelmet. Rohadtul nem hozott lázba. Csak arra koncentráltam, hogy menjek, legyen vége. Ismételgettem is félhangosan, hogy mindjárt vége. Egy hosszú egyenes szakaszon kellett menni a vasúti sínek mellett. De túl hosszúnak tűnt. Nem láttam hol a váltópont. Behisztiztem, hogy eltévedtünk és én nem bírom tovább, mert kihajtottam magam és nagyon kiszámoltam az erőmet. Végül csak ott volt egy kanyar után. Átadtam a chip-et. Jött egy nagyon kedves önkéntes hölgy, kérdezte, hogy kérek-e vizet vagy valamit. Én éppen a térdemre támaszkodva fújtattam és káromkodásáradat dőlt a számból önkéntelenül. Olyanokat, mondtam, hogy „ez a sz.r UB, ki találta ki, teljes őrültség stb.” Mindezt mantrázva, folyamatosan. Persze ez csak a nyomdafestéket tűrő része. Alig tudtam abbahagyni. Szegény nő a vizével inkább odébb állt. Közben belül sajnáltam és éreztem, hogy mondani kellene valami szépet Neki, de nem sikerült sajnos.

31. szakasz (Siófok – Balatonvilágos)

7.9 km, 47 perc (5:57 p/km)

Dia

Az utolsó „igazi” szakasz. Mi gyorsan odaálltunk az utolsó váltóponthoz. Felvettem az „ünneplős”, új Ultrabalaton pólómat. Úgy gondolom, hogy ezt előre nem szabad felvenni, csak amikor már biztos a célba érés. Édes volt a várakozás is.

32. szakasz (Balatonvilágos – Club Aliga)

3.2 km, 20 perc (6.35 p/km)

Erika

Az utolsó szakaszt végül egyedül futottam. Itt készült ez a videó:

https://www.youtube.com/watch?v=ayul87dA7n0

A befutóvideó:

https://www.youtube.com/watch?v=-ml7WHcNLUg

Dia becsatlakozott a végére és együtt futottunk át a célkapun. Megvan, vége. A speaker leborult a lábunk előtt, a második helyezett női páros előtt. Fényképeztek, kamerát és mikrofont toltak az arcunkba. Kérdezték mit érzek. Meg hasonlókat, amikre már nem is tudom mit válaszoltam. Dia próbált hagyni érvényesülni, de nagyon zavarban voltam.

Utána

Utána kértem egy masszázst. Később pedig masszőri utasításra belementünk a Balatonba. Vidámak és felszabadultak voltunk. Fáradtságot nem éreztem. Akkor még. Azóta egy hete folyamatosan :-D.

Másnap délután volt az eredményhirdetés. Ott állni a dobogó második fokán az Ultrabalatonon. Hát na. Egy álmom teljesült be.

Elkezdtem futogatni is. Valamelyik reggel jöttem haza futásból. A lépcsőházban a szomszéd sráccal a következő beszélgetés zajlott le:

Sz.S.: Ez igen, Te futsz és már túl is vagy a mai adagon?

E: Persze.

Sz.S.:Ultrabalaton megvolt?

E: Megvolt. (és csak mosolyogtam :-)).

Idézetek az üzenőfüzetből:

„Eddig nálam minden OK, ettem kakaós csigát”. (Erika, első szakasz előtt)

„Szaros +4 km-t tettem az első 25,5 km-es szakaszhoz. Elmentem egy másik futó után… Próbáltam hozni a tempót 4:40/km-t tartottam… Kiakadtam és most ostorozom magam!” (Dia, az első szakasza után)

„Valamit akartam még írni. Azt hiszem találkoztam az edző bácsiddal :-). De nem ezt akartam írni.” (Erika, 73.8 km után)

„Ez a verseny lecsupaszít minket, hogy aztán megtisztulva fussunk át a célkapun és holnap a dobogó II. fokán fülig érő mosollyal gondoljunk a kínjainkra…. Ja és nem fáj, csak másként jó!” (Dia, 85.1 km után)

„Ha jövőre egyéniben szeretnék indulni, lőj le! :-)” (Erika, 89.6 km után)

„Már én is úgy futok, mint egy robot, csak visz a lábam előre… Mindjárt vége :-)” (Dia, 101.5 km után)

„Na Dia! Nemsokára megcsináljuuuuuk! Hihetetlen!” (Erika, 102.6 km után)