Sárváron, mint a neve is mutatja, van egy vár. Néhány éve minden áprilisban van egy nap, amikor ezt „elfoglalják” a futók. Vagyis a körülötte lévő 1030 m-es úton futnak körbe-körbe-körbe. Kinek-kinek amennyi belefér 6-12-24 órába. Ezt a helyszínt választottam első 12 órás megmérettetésemhez. Mert ez számomra nem verseny volt. A teljesítés volt a cél. Az, hogy végig jó érzéssel menjek. Egyetlen vágyam volt: 100 fölötti távot futni 12 óra alatt.

Azt gondoltam megvárom, amíg leülepszenek az élmények. De nem csitulnak. Talán jobb, ha kiírom magamból ezt az ultranagy élményt. Amennyire tudom, átadom azt, amit azalatt láttam, éreztem, mialatt futottam és azt, amit utána. Amit a 24 órások szemében, testtartásában láttam reggel.

Pénteken utaztam Sárvárra, ahol gyönyörű helyen, a Levendula apartmanházban szálltam meg. Ahogy leértem, belém költözött a nyugalom. Aludtam egyet délután (ezer éve nem volt ilyesmiben részem), nyugodtan megebédeltem, elmentem felvenni a rajtszámokat (A 105-ös rajtszámot kaptam. 1 + 5 = 6. Csak jót jelenthet :-)), fagyiztam és elsétáltam a csónakázó tóhoz. Leültem egy padra, néztem a naplementét és csak voltam. Nem izgultam, nem gondoltam a holnapra. Semmi nem számított, csak a pillanat.

Aztán találkoztam Ildiékkel, hogy odaadjam a nővére, Andi rajtszámát és megismerkedtem a tündéri anyukájával. Az egész család maga a megtestesült vidámság. Ők rutinosan közvetlenül a pálya mellett szálltak meg, onnan frissítették Andit és engem is. Nagyon örült a család, mert Andi idén „csak” 12 óráson indult, így kuriózum volt, hogy tudtak aludni :-D. A szálláson még meg kellett írjak egy beadandót. De ez sem zavart, legalább lefoglaltam az agyamat. Kb. este 10-re fejeztem be. Utána egy kicsit bepörögtem. Elkezdtem zenéket letölteni. Megpróbáltam utánajárni, hogyan lehet a Garmin-t (futóóra) energiatakarékos üzemmódba állítani (állítólag valahogy lehet, bár nem biztos, hogy a Forerunner 220-on is van ilyen funkció, de ha tudja valaki, aki ezt olvassa, még mindig érdekel), mert 10 órát bír az aksija (nem nézegettem, nem nyomkodtam, 9 és fél órát bírt, 89 km-nél fáradt el). Az éjszaka nyugodtan telt, jól aludtam, reggel frissen ébredtem, pici, nem bénító izgalommal. Igazából nem fogtam fel mire is készülök, csak elkezdtem enni, inni rendesen, pakolásztam, öltözködtem.

9-re értem a rajthoz. Odaadtam Zolinak a rajtszámot. Az Ő érdeme, hogy le voltak lazulva állandóan merev izmaim, be voltak tape-ezve a korábbi sérülések helyei. 6 órás futáson indult életében először, ahogy Kathrin is. Rajtuk kívül Gábort ismertem még, aki szintén 6 órásban indult. Izgultam értük. Örültem, hogy a pályán vannak és néha összefutottunk. Igyekeztem odafigyelni Rájuk, szólni  1-2 jó szót, lelkesíteni. Remélem érezték.

10-kor rajtoltunk. Próbáltam lazán felfogni. Csak futottam. Nem gondolkoztam olyan dolgokról, amikről ha gondolkozok, baj lett volna. Vagyis az időről. Nem gondoltam bele, hogy ez egy teljes hosszú műszaknyi futás. Vagy, hogy ennyi, meg annyi van még vissza. Az első 6 órában bármi gondolat csak elkezdte magát befészkelni a tudatomba az időről, elengedtem, kiszorítottam. Ez eleinte kicsit nehezen ment, de aztán belejöttem. A 6 órás sziréna volt a vízválasztó. Onnantól már megengedtem magamnak (sőt!), hogy gondolkozzak arról, hogy már „csak” 5 óra, 4, 3. De érdekes módon akkor már nem is foglalkoztatott annyira ez a kérdés, a lábaim tették a dolgukat.

Az volt a tervem, hogy a távot fejben és frissítésben is felbontom 3 vagy 4 részre. Közben úgy éreztem, a maraton lesz az a pont, ahol pihenek egy kicsit többet a frissítőponton. Aztán akkor pont annyira ment, hogy csak nyújtani, frissíteni álltam meg (4:25 körül lett meg a maraton, azt hiszem). Az a hátrányuk ezeknek a körversenyeknek, ami az előnyük is. Kilométerenként ott van a csábító frissítés és a (számomra legalábbis) csábító pisilés lehetősége is. Erre a célra a helyi Kormányablak mosdóját nyitották meg. Ez természetesen még csábítóbb volt, mint egy toitoi. Úgyhogy használtam és ment vele az idő. Így utólag mégsem bánom, mert az az 1-2 kör, amit ezzel veszítettem, nem számít annyit, mint a komfort. Főleg az első 12 órás futásomon. Ez a lehetőség biztonságot adott, nem pánikoltam be, hogy wc-re kell mennem és nincs ott a lehetőség. A maraton után az 50 km volt a következő lépcső. Akkor arra gondoltam, hogy ha még egyszer ennyit futok, nagyon boldog leszek. És még vissza volt több mint a fele az időnek. Megszólalt a 6 órás végét jelentő sziréna. Sok boldog arc ült, állt, nyújtott a pálya szélén várva a mérést. Mindenkinek gratuláltam. Nem éreztem irigységet, amiért ők már pihenhetnek. Boldog voltam, hogy futhattam tovább és őszintén örültem az ismerős 6 órás futóknak, akik utána még ott maradtak jó ideig és minden körben lelkesítettek, ami igazán feldobott, utólag is köszönöm nekik. Az idő múlásán kívül azonban még valamit éreztem. Azt, hogy rohadtul dörzsöli a zokni a lábamat :-D. Pont összefutottunk Diával, kicsit mentünk együtt, beszélgettünk. Mondtam Neki, hogy most annyira jól megy, hezitálok, hogy mi legyen. Ő mindenképpen sürgős zoknicserét javasolt. Pedig úgy mentem volna még. Ehelyett bénáztam a cipő le- és felvétellel, zoknikereséssel.  Jajj de utáltam. Utána folytattam tovább a köröket. Ment, ment, de egyre jobban éreztem, hogy nem vagyok friss. Ráadásul az új zokni is dörzsölt. Kezdtek gyülekezni a felhők, párás, meleg volt a levegő. Talán 60-70 környékén jártam valahol. Úgy döntöttem tartok egy hosszabb szünetet és Ildiéknél átöltözök száraz, friss ruhába. Ezzel a mutatvánnyal 14 percem ment el (mondjuk a köridővel együtt ez már nem is annyira sok, de akkor is…). Szóval elindultam lefelé a lépcsőn a friss, tiszta, illatos (ez utóbbi csak a ruháról volt elmondható, rólam már kevésbé) futócuccban és hallottam, hogy ömlik az eső, de nagyon. Na jó, akkor most mi legyen? Bármennyire is fájt még a tudat is, de visszavettem az undorító, sós izzadtsággal átitatott pólót, amiben órákat futottam a tűző napon és elindultam a szakadó esőben. A sós izzadtság csorgott a szemembe, nagyon csípte, így a következő körben felvettem a sapkámat is. Valahogy mégsem bántott az, hogy rommá áztam. Arra gondoltam, hogy legalább történik valami. Igyekeztem amúgy mindennek a vidám, humoros oldalát meglátni.

Holtpontom nem volt igazán. Talán 80-nál éreztem, hogy kezdenek fáradni a lábaim. Néha megálltam ütögetni, masszírozni, nyújtani kicsit frissítésnél. Kb. ekkor kezdett alábbhagyni az eső is. Átvettem a száraz, hosszú ujjú felsőmet. Sötétedett is már. Egyre jobban éreztem magam. Megláttam a csodálatos kivilágított várat. Potyogtak a könnyeim. És megindultam. Onnantól végig igazi örömfutás volt. Úgy éreztem szárnyaltam (persze visszanézve 6 körüli köreim voltak, ami azért nem olyan nagy csoda), majdnem minden körben frissítettem, de már nem a sajátomból, hanem a rendes frissítőasztalról. A speaker amikor csak ott volt, bemondta a nevemet és a köreim számát. Ez amellett, hogy jól esett, hasznos is volt, mert akkor már csak ez a módja maradt annak, hogy kövessem hol tartok (a Garmin lemerült). Szóval minden körben megálltam vizet inni. Sokat. Kb. minden 3-4. körnél ettem nápolyit is. Ez rendkívül jólesett. Jutalom volt. Elvettem a nápolyimat és a vizemet és sétáltam vele, amíg meg nem ettem-ittam. Aztán mentem tovább.

A frissítést szerintem amúgy nagyon jól csináltam. Az elején majdnem minden körben megálltam inni a saját izo-szénhidrátos csodaitalomból, főleg miután meleg lett. Sótablettát is igyekeztem óránként fogyasztani, bár néha elfelejtettem. 2 kólás gumicukrot és 2 gélt ettem meg. Ezen kívül sok vizet ittam, illetve a vége felé nápolyiztam.  Mégis hiába figyeltem oda, hogy sokat igyak, a végére (Anyu, most légyszi ne figyelj ide) valahogy nehezen tudtam pisilni. Ennek még utánajárok, hogy normális-e. A 6 órások alatt is tapasztaltam hasonlót, na de ennyire durva nem volt. Remélem senkinek nem okoztam lelki törést, hogy ezt  ilyen nyersen leírtam, de erről soha, senkitől nem hallottam és kicsit megijedtem a jelenségtől. Másnapra helyreállt a dolog egyébként.

Még a rajt előtti jótanácsok között mondta Dia, hogy a végén van 2 óra, amit nagyon jól meg lehet futni, ha megfelelően tartalékol az ember. Nekem ez kb. másfél óra volt. Ekkor lett meg a 100. köröm. Megint bőgtem. Nem hiszem el, 103 km! És még volt vissza viszonylag sok idő. És jól voltam. És az égiek velem voltak és a vár nekem világított. A pocsolyák az én cipőmet vizezték. Mindenkit előzgettem, zenét hallgattam, örültem, repültem. Az első helyezett lány már nyilván fáradt volt (iszonyú nagyot futott), így Vele előzgettük egymást oda-vissza. Nekem ez nagy élmény volt. Őt gondolom idegesítettem, hogy kipihenten előzgetem. De akkor ez hatalmas erőt adott. Egy pályán lenni Vele és néha megelőzni. Az utolsó órában.

Lehet, hogy csak bemeséltem magamnak, mert annyit olvastam a 100 km fölötti hallucinációról, de az utolsó körökben volt egy szakasz, ahol az embernek 3 árnyéka volt. Ekkor mindig azt hittem, hogy a copfos csaj a bal oldalamon az előbb említett női győztes, aki meg akar előzni. Aztán rájöttem, hogy az is én vagyok :-D. Itt nyert igazi értelmet az, hogy az embernek önmagát kell legyőznie.

Lassan készülődtem az utolsó köreimre. Frissítettem, hangolódtam, kiválasztottam a kedvenc zenéimet. Eközben egyszer sikeresen elvittem egy útjelző bóját. De ennyi belefér, azt hiszem a 12. órában.

És megszólalt a 12 óra végét jelentő sziréna. Megálltunk. Előttem a már említett példaképem. Sokat gondolkoztam, hogy leírjam-e, amit akkor láttam. Végül úgy döntöttem leírom, mert óriási hatást gyakorolt rám. Láttam, ahogy zokog. Ahogy kitör belőle a 12 óra fájdalma. A sok küzdelem, a folyamatos koncentráció okozta feszültség. Pálya csúcsot futott. Részletesen nem írom le miket mondott. De minden szavát elraktároztam. Teljesen átéreztem, amit érzett. Bennem volt még tartalék, örömfutás volt szinte az egész. Megvártam, amíg elcsendesedik. Láttam, ahogy a 3 ultrafutó királynő (Zsuzsi , Viki és Szilvi) összeölelkeznek egy közös fotóra (lsd. alul a képet. Valahol ott vagyok mögöttük az oszlopnál :-D). Itt már mosolygás volt, öröm. Így odamentem Hozzá gratulálni és mondtam Neki, hogy „Sírni csak a győztesnek szabad.”. Én csak mosolyogtam, boldog voltam nagyon. Fogalmam sem volt hányadik vagyok, nem érdekelt akkor. Később tudtam meg, hogy  női 5., korosztályos 1. helyezett (ez utóbbit nem volt nehéz elérni) lettem. Olyan nevek végeztek előttem, akik egytől egyig kiváló ultrafutók évek óta.

Miután lemérték a tört köröm távolságát, elsétáltam a cuccomért Ildiékhez. A férje, Zoli hazavitt a szállásra, ahol felhívtam a szeretteimet, akik végig aggódták, szurkolták otthonról az egész napot reggeltől estig. Egész éjszaka alig aludtam. Járt az agyam, még „futottam”. Ráadásul hatalmas vihar volt. Aggódtam a 24 órás futókért. Elhatároztam, hogy reggel kimegyek és megnézem Őket. hiába volt hideg, szél, fáradt voltam stb., mégsem bántam meg. Figyeltem. Figyeltem az arcukat, a mozgásukat, a testtartásukat. Volt, aki már csak egy takaróba burkolózva ment körbe, mint egy robot. Közben beszélgettem a Futásról nőknek blog szerkesztőjével, Györgyivel és később csatlakozott hozzánk Zsuzsi is. Annyira boldog voltam, már nem éreztem a fáradtságot egyáltalán.

Azóta eltelt 5 nap. Még mindig a hatása alatt vagyok. Rengeteg gratulációt kaptam. Elnézést, ha valakinek még nem válaszoltam.

Most viszont hamarosan le kell zárnom magamban ezt a versenyt, el kell raktároznom az élményeket, hatásokat és mennem kell tovább, mert nemsokára újabb fantasztikus megmérettetés vár rám. Kicsit máshogy alakul majd, mint ahogy eredetileg terveztem. Remélem akkor is szép napom (napunk) lesz, mint ahogy szombaton, Sárváron is csak ezt kívántam magamnak a rajt pillanatában.