Egy hét múlva ilyenkor már Balaton parton leszek és várom a másnap reggel kezdődő Ultrabalaton rajtját. Ketten fogjuk körbefutni a Balatont. Balatonaligáról indulva és oda érkezve. Ez összesen 220 km-t jelent, amit szépen, testvériesen leosztottunk fejenként 110-110 km-re. 

Az életemben mostanában egy dolog biztosan állandó: a változás. Érdekes dolog ez, mert, ahogy egyre idősebb leszek, úgy viselem egyre jobban ezeket a helyzeteket. Valahogy megtanultam helyén kezelni a változást és elfogadni, amit a sors éppen ad. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy én nem alakítom a dolgokat. Csak egyre kevésbé stresszelek olyan helyzeteken, amiken nem tudok változtatni. Na jó, persze még mindig előfordul, de utólag rájöttem, hogy felesleges volt, mert minden úgy alakult jól, ahogy lett. Változások nélkül szürke lenne az élet. Nekem az utóbbi időben jutott fekete, rózsaszín, sárga, kék, minden. De már nem bánom. Most így kerek az életem, ahogy remélem a Balaton körünk is az lesz.

Ilyen helyzet volt az is, amikor a páromnak csak nem múlt a makacs sérülése és egyre többször mondta, hogy keressek mást, Ő nem fog tudni futni velem az UB-n párban. Ezt először nem akartam tudomásul venni. Tiltakoztam. Küldtem orvoshoz, mindenhova, csak történjen valami, javuljon meg a lába. Ő is mindent megtett. De nem így lett sajnos. Fogalmam nem volt mi lesz, kezdtem kétségbe esni (azon kívül, hogy a lábáért is aggódtam természetesen). Másfél hónapunk volt. Nem akartam egy idegennel futni. De nem volt a környezetemben olyan, aki be tudott volna vállalni 110 km-t.

Aztán jött Sárvár. Ezt a versenyt taktikai lépésnek szántam. Egyfajta főpróbának. Azt hiszem jól sikerült. De azt éreztem utána, hogy ok, de mi lesz a fő számmal, az Ultrabalatonnal? És akkor a verseny utáni hétfőn (az utolsó napon, amikor még lehetett változtatni a nevezéseken) jött egy üzenet. Dia írt. Az előzményeket nem részletezem, de azt mondta párban szeretné lefutni az Ultrabalatont és keres maga mellé egy őrültet. Megtisztelő, hogy rám gondolt :-D. Írtam rögtön Zolinak. Egyrészről nagyon sajnáltam az egészet és meg voltam kavarodva, másrészt viszont úgy éreztem, hogy ez egy olyan lehetőség, amivel élnem kell. Sikerült az utolsó pillanatban női csapatra átnevezni magunkat. (Mivel vegyes páros voltunk, férfi csapatként voltunk regisztrálva). Nemsokára megejtettük az UB megbeszélést is. A szakaszokat felosztottuk. Dia szeretné a Pécsely-Vászoly emelkedőt (no comment :-D), én pedig a Varga pincészetet. Látszik kinek mi a fontos, ugye :-D. Kissé ciki, de ez van.
Ma futottunk is egy jót a rajtszámok átvétele előtt. Úgy érzem egy hullámhosszon vagyunk. Habár a versenyen csak néhány másodpercekre fogunk találkozni, amíg váltunk, mégis úgy érzem fontos, hogy egy csapat legyünk. A futás és a szelfi már megy :-D.

Dia férje és Zoli fognak autóval vinni minket a váltópontokig. Természetesen azt, aki éppen nem fut :-).  Úgy tervezem, hogy fetrengeni fogok hátul a kocsiban, illetve frissítek ilyenkor. Közben csak amennyit muszáj. Egyelőre felfoghatatlan ez az egész. Hogy fogom bírni? De annyi ilyen volt már, annyiszor feltettem magamban ezt a kérdést. És valahogy mindig megcsináltam, megoldottam. Mint annyi mindent az élet más területén is. Persze van tervünk távokról és időkről, meg logisztikáról. De egy a lényeg: érjünk körbe. 220 km-el és sok élménnyel gazdagabban. Minden más út közben alakul.