Padlón vagyok. Futottam 6 óra alatt 63.7 km-t és nem elég. A hülye maximalizmusom. És a hülye lustálkodásom. Azt érzem, hogy nem tettem meg mindent. Fejben elengedtem, kiengedtem, kipukkadtam. Hagytam, hogy „alibi frissítésekkel” értékes percek ússzanak el, amik alatt akár futhattam volna. Miért csináltam ezt? Most meg már mindegy, bánhatom. Ami volt, megtörtént. Itt van előttem egy bronzérem és az eredménytáblázat.

Mindegy, első úgysem lettem volna, meg a második helyezett is nagyon megérdemelte a szép ezüstérmet. Inkább az zavar, hogy az októberi km-emet (66.7) sem értem el. Pedig úgy készültem, úgy edzettem... Ráadásul előtte 2 napig töltődtem. Reggel erősen, jókedvűen, tele energiával indultam el. Aztán puff, durrant a lufi, nem dőlt a dominó.

Ok, sérült is voltam, de nagyon jó téli alapozó időszakon vagyok túl, így titkon reménykedtem abban, hogy sikerül legalább 68 km-t futni vasárnap. Persze mondogattam magamnak, hogy ez csak egy edzés, a lényeg, hogy 60 fölött legyen stb. De mégis bíztam egy nagyon szép eredményben. Elhatároztam, hogy kizárom a külvilágot, a többi indulót és csak magammal foglalkozok. Hát ez sem jött össze. Már az elején láttam, hogy az első 2-3 női induló nagyon elhúzott. Hamar rámvertek fél kört, később még többet. Ez rosszul esett, lelkileg nagyon visszavetett. Ráadásul azt hittem, hogy hárman vannak előttem. Így „4.-ként” futottam végig, pedig valójában elejétől a végéig 3. voltam. Az első 15 km-en elég jó tempót sikerült futnom. 5-5:10 p/km-eket. De az emelkedőket megéreztem. Főleg a lábam. Mert olyan problémám jött elő, mint még soha: fájt az Achilles-inam és be volt állva a jobb vádlim is. 15 körül az egyik emelkedőn megszédültem, úgy éreztem hiába futok, nem fogom bírni, elegem is van az egészből, a kör végén kiszállok. Még annyit megpróbáltam, hogy visszavettem a tempóból. Ez működött, de fejben nehezen dolgoztam fel, hogy hiába nyomtam addig, nálam sokkal jobban mentek mások. Aztán a következő frissítés után tovább folytattam a lassabb tempót és igyekeztem átértékelni a dolgokat. Ez valamennyire sikerült. Elengedtem, amit el kellett. Csak magammal foglalkoztam. De a maximalizmusom így is megmaradt. Vagyis számolgattam, hogy meglegyenek a km-ek.

Közben persze folyamatosan értek ingerek, élmények. A szurkolók tették a dolgukat, jó volt a hangulat. Sokszor nem tudtam nekem szól a hajrá vagy sem. Hangulatfüggő volt, hogy mennyire tudtam kifelé örülni ennek. Az biztos, hogy ami belül zajlik, az teljesen más, mint amit kifelé közvetítek ilyenkor. Sokszor volt olyan, hogy belül semmi bajom nem volt, vidám voltam, mégis azt mondták, hogy mogorvának tűntem. Máskor meg azt, hogy látták milyen jól megyek, pedig eközben belül hatalmas harcot vívtam. Ami érdekes volt tegnap megint, látni a „100-asokat”. Most főleg az fogott meg, hogy olyanok kényszerültek föladni, akik máskor már sok mindent letettek az asztalra és egy ekkora táv általában meg sem kottyan Nekik. Hát most megkottyant. Ezt testközelből átélni elég félelmetes, mégis nagyon természetes érzés volt. Emberek. „Ez egy ilyen nap.” – ahogy az egyikük fogalmazott. Egy ideig együtt mentünk. Közben kiöntötte kicsit a lelkét. Elmondta, hogy már nem éri meg. Nem okoz annyi örömet, mint amekkora szenvedés. Érdekes ez. Én meg még csak most járok ennek az útnak az elején (remélem). De teljesen megértem. Sokszor felmerül bennem is a kérdés, hogy megéri-e. Ilyenkor arra jutok, hogy amíg többet ad, mint amennyit elvesz, úgy gondolom igen. De láttam, hogy az sem tragédia, ha az ember azt mondja: elég. Egyelőre én ezt nagyon nehezen viselném. Talán más érzés lehet annak, aki már elérte a legnagyobb céljait. Kevesebb lehet a motiváció, a hajtóerő.

Próbáltam verseny közben kis mérföldköveket kitűzni magamnak: félmaraton, maraton. A félmaraton 1:51 lett, a maraton 3:49. Ezeknek nagyon örültem. Aztán szétcsúsztam. Persze számolgattam, nyomtam, hogy legyen 50, 60 stb. De annyira már nem érdekelt. Egyre több lett az „alibi frissítés”. Újítás volt, hogy betettek a parkolóhoz Toitoi-okat, amik nagyon csábítottak, így majdnem minden körben beugrottam a kis fülke magányába. Szerintem 2-ből én fogyasztottam el a papírt. Ráadásul különdíjat érdemeltem volna a mutatványért, ahogy letoltam a dupla nadrágot rajtszámtartóval, aztán visszahúztam, közben ügyelve, hogy az MP3 lejátszóm nehogy belepottyanjon a gusztusos mélységbe. (Egyébként nem igazság, hogy a férfiaknak ez is mennyivel könnyebb. Ott egy fa, megállnak 10 mp-re és kész. Ezért olyan gyorsak. Így könnyű.) Ezt majdnem minden 5 km-en megtettem. Elég sok időt elvett, de valamiért így tudtam nyugodtan nekiindulni az újabb köröknek. Tehát „kabalatoitoi-oztam”, meg sajnáltam magam sokat. Túl sokat.
Az utolsó körre kimenni már fájt. Na, itt aztán mondtam mindenfélét. Nem igazán publikus minden részlet, de olyasmik hangoztak el, hogy „Ki találta ki ezt a hülyeséget? Megyünk itt körbe-körbe órákon át. Mi értelme van ennek?” Ez volt a lényege, csak bizonyos kötőszavakkal kiegészítve. De úgy voltam vele, hogy 60-on felül, ami még rájön, ajándék. Így rohantam a kis jutalmamért. Bár már nem tudtam túl gyorsan sajnos, pedig még volt időm. Először az volt a cél, hogy a fordító legyen meg. Aztán, hogy az emelkedő tetejére érjek fel és legyek minél közelebb a versenyközponthoz, ne kelljen annyit visszagyalogolni. A szirénát megint nem lehetett hallani, így a Garmin-ra hagyatkoztam, de bizonytalan voltam. Ezután egy kb. 45 perces (!) kínzó várakozás vette kezdetét, mivel 6 óráson a tört kört is számítják, így amikor letelik az idő, az embernek meg kell állnia az út szélén és várnia, amíg számba veszik. Ezalatt jöttek a fogadkozások: „Soha többet! Ez nem nekem való! Sz.r voltam. Semmi értelme, nincs hozzá tehetségem. Hagyom az egészet. Nem nekem való a 12 órás. Nem bírnám. Dupla ennyi. El sem tudom képzelni. Kizárt dolog. Jó nekem a maraton is. Nem fog menni a Balaton. stb.” Ilyenekre emlékszem, de még ki tudja miket mondtam. És komolyan is gondoltam. Bizonyos részeit ma is komolyan gondolom. Kockára fagytam, reszkettem. Hiába kaptam jó meleg kabátot. Jól esett, hogy nem vagyok egyedül, de szerettem volna leülni valami jó meleg helyen. Minden arra járó biciklisnek és autónak szétnyitottam a kabátomat, hátha megszán és felírja végre a rajtszámomat. Aztán végre megérkezett a várva várt „népszámláló” és felírta a számot: 63,7 km. Már éppen indultunk volna visszafelé (kb. másfél km-re voltunk a versenyközponttól, ami sok lett volna ilyen körülmények között), amikor szemben megállt egy bácsi (biztos örülne a megnevezésnek) autóval és megkérdezte, hogy visszavigyen-e. Örömmel elfogadtuk. Jó meleg volt a kocsiban. Végig viccelődtünk. Mondta, hogy ki kell kerülni a sok bolondot (akik a 100-at nyomták még), meg ez az Optivita külön személyszállító szolgáltatása stb. Nagyon jófej volt. Kapott is tőlem egy Euro csokit.

Visszaérve a központba annyira fáztam, hogy szó szerint remegtem. Leültem kicsit, aztán csak megnéztem mi van a papíron, hányadik vagyok. Meg voltam győződve, hogy a 4. Nagy meglepetés volt, hogy 50 km-nél 3. voltam a papír szerint. De hát nem előzött meg senki. Akkor bizony dobogó lesz. A 16 órára meghirdetett eredményhirdetés viszont az egyéniek beérkezése miatt csúszott. Nem bírtam tovább. Be kellett ülnöm az autóba. Csak féltem, hogy nem halljuk meg ha mennem kell. Ez majdnem be is következett. Kb. 10 perc múlva egyszer csak szó szerint rohanni kellett. Legalábbis úgy éreztem. Bár egy 80 éves is megelőzött volna szerintem. Szóval igaz volt. Bronzérmet kaptam. Meg egy pezsgőt (az októberi bornak jobban örültem). Az, hogy ott állhattam és most itt van előttem ez a szép érem, kárpótol valamelyest. Mert csalódott vagyok. Azt hittem mára jobb lesz, de nem. Valami bennem maradt. Nem szakadt ki. Fejben megborultam. Úgy érzem ez csak akkor lesz jobb, ha lesz egy nagy dobásom, amivel elégedett vagyok. Most marad a kicsit felemás érzés. Öröm és csalódottság furcsa egyvelege, ami nem feltétlenül rossz. Arra pont jó, hogy ne engedhessem meg magamnak, hogy hátradőljek. Egy napot pihentem, értékeltem, gondolkoztam, ülepítettem. Holnaptól megy minden tovább.