Szívem szerint elfelejteném az egész márciust. Pedig összefutkorásztam 494 km-t (Aztak.va! Már megint egy állat voltam :-)). Meg 63.4 km-t a 6 óráson, meg Vácon iszonyú állapotban egy 4 órán belüli maratont (mindkettő a 3. helyhez volt elég). Meg volt egy 50 km-es és egy maraton edzésem. Ezeket szerettem.
Szóval arra jutottam, hogy valamiért nem megy a versenyzés. Nem nekem való. Pedig igazán ott lehet megmérettetni az ember teljesítményét elvileg. De ami edzésen simán ment, az versenyen bent maradt. Mindig rosszul voltam. Szó szerint. Fizikailag. Edzésen meg semmi bajom nem volt általában. A sérülésem is szépen alakult (mostanra szinte semmit nem érzek) a sok futás ellenére, hála a masszázsnak, a tape-nek és a sok nyújtásnak, hengerezésnek.
Már a csütörtöki Hungaroring-es edző maratonomon is nagyon jól éreztem magam, eltekintve attól, hogy rohadtul elrontottam a frissítést, elszámoltam magam folyadékkal. De ezen túlléptem, kicsit küzdöttem a végén, de ez sem zavart különösebben. Megcsináltam és kész. Az 50 km-t is megcsináltam és kész. Viszont az zavart, hogy emberek között, esetleg versenyhelyzetben (még ha nem is nyerni megyek nyilván) miért blokkolok le. Megint egy ultrafutónő segítségét kértem. Ezúttal a tavalyi év legjobbjával sikerült találkoznom (na jó, így alakítottam :-)) és beszélnem. Raktároztam, elemeztem, fordítottam a kis félmondatait. Éreztem, hogy alakulok fejben, de Sárváron, a 12 óráson ezt későinek tartottam volna kipróbálni. Így adódott szombaton egy remek alkalom.
Az Óhegy parkban tartottak 2 órás rekordfutást. Vagyis 2 óra alatt minél többet kellett összefutkosni sok embernek. Ez az! Igazi, tét nélküli futkosás, de mégis valamilyen szinten versenyhelyzet. Bár nem volt dobogó, érem (még befutóérem sem jutott nekem, mert csak előző este regisztráltam, így teljesen érthető okokból ez már nem járt). De a nevemet bemondták, és ami ennél is fontosabb, nagyon jól mentem. Igazi, szárnyalós örömfutás volt elejétől a végéig. Bár volt egy kis szint a pályán, számomra ez pont optimális volt. Szeretek felfelé futni. Végig előzgettem, biztattam, beszélgettem is néha. Például pont a már említett ultrafutónő jött és köszöntött. Együtt futottunk 1 kört, aztán még felet azt hiszem. Neki ez pont a hétvégi hosszú edzésébe volt beiktatva, ami 90 km volt. Hát igen. Ennyi. Durva. Mégis kedves volt, mosolygós, öröm volt Vele futni. Jó tempóban kellemesen beszélgettünk. Megint tudtam raktározni.
Új dolog, szoknom kell még, hogy elkezdtek megismerni. Nyilván nem sokan és nem annyira, mint azokat a példaképeket, akiket megkeresek mostanában, de már előfordult, hogy ismeretlenek is tudták ki vagyok, hallottak már rólam. Például ugyanaz a szpíker volt itt az Óhegy parkban, aki az Optivitákon szokott lenni (most lehet, hogy ezt is látja, mert bejelölt facebook-on, na mindegy :-D). Szóval amikor a végén bemondta a legtöbbet futók nevét, akkor azt mondta, hogy „a nők között Váczi-Mag Erika futotta a legtöbbet, 23,8 km-t. Egy nagyon jó ultrafutó hölgy.” Olyan fura volt, nagyon zavarba jöttem. Ez hatalmas önbizalom löketet adott, amire most nagy szükségem van. Persze próbálok nem elszállni és inkább az élményekre fókuszálni. Itt is néztem természetesen, hogy kik vannak még előttem. Hamar „túl akartam lenni” az előzéseken. Éreztem, hogy első leszek. Szerintem kb. 4-5. km-nél (kb. a 3-4. kör) már vezettem. Pedig nekem általában a félmaraton második fele erősebb. Amúgy csodálatos idő volt, kint voltak sokan, virágoztak a fák, jó kedvem volt. Hamar eltelt ez a 2 óra. 2-szer frissítettem a szénhidrátos, izós csodalöttyből, ami mostanság nagyon bejött. Ééééés hiába volt egy nagyon kulturált wc a pálya szélén, mégsem kellett pisilni. Simán kibírtam. Az 1340 m-es pályán pont 17 kört teljesítettem. De annyira pont, hogy a végén, az utolsó 30 mp-et iszonyatosan meg kellett nyomnom, hogy csippanjon a chip. Csodálatos pillanat volt. Szó szerint mp-re pontosan értem be és a Garminom is pont abban a pillanatban jelezte a 23 km-t. A hivatalos eredmény szerint 23.8 km lett (női 1. hely, abszolút 5.). Nagyon boldog voltam és elégedett.
Most azon vagyok, hogy élményeket gyűjtsek és sérülésmentesen fussak. Gondolkozom gyorsításon, résztávozáson, tempófutáson. De már csak maximum azért, hogy változatosabbá tegyem az edzéseimet. Emiatt terepre és hegyekre is ki szeretnék megint menni. Örömfutásokra törekszem, amik önbizalmat adnak és feltöltenek. Szerencsére már az időjárás is kedvez ennek. Nagyon szerettem télen futni, de amik most érnek, azok csodák. Például ma Gergővel futottam (futóbringázott mellettem) és nagyon élveztük. Még résztávoztunk is. Játéknak vette az egészet. Ahogy én is. Hát nem az? A futás játék. Egy ősi játéka az embernek. Csodálatos dolog, amit csak az ért igazán, aki benne van és nem zárkózik el attól, hogy megtapasztalja ezt.
3 hét múlva Sárvár, 12 órás. Ez mondjuk nem játék. Vagy mégis?
