Szombat hajnal. A szokásos pakolás, variálás. Futócuccok, gélek, papírzsepik, MP3 lejátszó stb. borítja a kanapét. A káoszból hamarosan rendet kell csinálnom, belepakolni egy korlátozott helyre, egy hátizsákba és indulni. A versenyen is a kezdeti gondolatözönt helyre kell tenni, összepakolni és akkor nem lesz gond. Lacával, Vikivel és a férjével, Lacival az Örsön találkozunk. Viki és Laci is 50-et futnak, Laca lesz a frissítőm. Már a 12 óráson bebizonyította, hogy nagyon jó segítő, a szó legnemesebb értelmében. Reggel átadtam a kis füzetet (füzit, ahogy később hívtuk), amibe beleírtam a tervet hangyabetűkkel, illetve magamhoz képest óriásiakkal. Ez a kis füzi végül Elizához is elkerült és ebbe írta pl. Beda Szabi köridejeit is, ugyanis Ő frissítette az abszolút győztest és emellett még arra is volt ideje, hogy nekem szurkoljon, "finom gélekkel" kínáljon. Hú de "szerettem" olyankor :-D.

Nagyon korán leértünk és nagyon hideg volt. A kocsiban melegedtünk miután kiszálltunk egy gyors rajtszámátvételre (569 - 6-os, meg fordított 6-os, örültem), illetve váltottunk néhány szót Attilával és a már lent fagyoskodó ismerősökkel. A kocsiban csináltunk egy rendkívül jól sikerült szelfit :-).

Kb. tudom mi járt a fejekben. Mert mindenki másért jött, ez egyértelmű volt. Nekem fura érzésem volt napok óta. Megnéztem a rajtlistát és tudtam, csak maximum a 4-5. helyre van esélyem. Így tulajdonképpen tét nélkül indultam el. A maratoni eredményem alapján 4 órán belül szerettem volna futni, ennyit tudtam csak. Ez is elég izgalmas cél volt. Előző este rosszat álmodtam. A Spar martonon futottam és nagyon nem ment. Szenvedés volt az egész, olyan, mint az első maratonom. Nagyon csalódott voltam, amikor felnéztem a végén a kijelzőre, amin 5 óra volt.

Aztán ahogy lenni szokott, hiába értünk le korán, a végén még átöltözés, gyors pisi, utolsó mondatok, kisebb rohanás. A kabátomban, mellényben vacogtam a rajtnál. Feszült, de jó volt a hangulat. „Mindenki ölelje meg a mellette álló futót, hogy felmelegedjen egy kicsit.” - hangzott a kedves utasítás. Sass Zsolti volt mellettem, annyira jó, megnyugtató volt megölelni, csak vigyorogni tudtam utána. Egy darabig legalábbis.

Rajt. Rögtön bekapcsoltam a zenét és igyekeztem előrébb menni. Nem szeretek lassan kezdeni, akkor befásulok. Attila azt mondta ne kezdjek gyorsan, kb. 4:40-es tempót menjek. Ez nem jött össze, kicsit gyorsabb voltam, amire figyelmeztetett is. És ennem kellett. Gélt. Sokat. Már a 2. körnél éreztem, hogy ez nem oké. A gyomrom morgolódott, a víztől, amit a gélre kellett innom máris pisilnem kellett. Nem voltam jól. Nagyon nem. Tudtam menni, de fogalmam sem volt mi lesz a vége. Az az igazság, hogy kétségbe estem. Próbáltam jelezni, hogy nem kérek többet enni-inni. Nem túl profi hozzáállás, de ez még nem megy. Egyébként tulajdonképpen a legelejétől 3. helyen mentem, de az elején azért többen is nagyon közel voltak hozzám, így végig hajtanom kellett. Nem szerettem volna a 4. helyre csúszni, mert az fejben nagyon megborított volna. Így hisztiztem egy sort Lacának, hogy nem kérek többet inni, mert pisilnem kell. Ő mondta, hogy „hát akkor pisilsz” és a kezembe nyomta a vizes palackot, hogy fussak azzal egy kicsit és igyak, Attila kocsijánál elveszi. Én viszont azt bizonygattam Neki, hogy de hát itt vannak a sarkamban, nem lehet most holmi pisivel tölteni az időt. Márpedig a gélre inni kellett, mert görcsölt a gyomrom. Gél pedig kellett, mert energia kell a tempóhoz. Nehéz ügy ez. Lacától utólag elnézést kértem a hisztimért. Szerinte nem is hisztiztem. Na persze :-D.

Teltek a körök az 5 km-es pályán, ahol már annyit köröztem régebben is. A 2 és fél km-re lévő fordító egyre távolabbinak tűnt. Még mindig nem voltam jól. Felvettem a napszemüvegemet, befordultam, bezárkóztam. Gondolkoztam, kalandoztam belül, néha moziztam az embereket és néha észbe kaptam hol is vagyok és miért is vagyok ott és akkor rákapcsoltam. Egy ilyennél jött szembe egy autó. Az út szélén volt néhány tele szemeteszsák. Lehúzódtam és az egyik zsákban sikeresen megakadt a lábam. A következő kép, hogy a földön vagyok. A következő kép, hogy valaki odajön, hogy minden ok-e. A következő kép, hogy mondom, hogy igen és futok. Visszanéztem a km-eket, hogy hol lehetett az esés. Szerintem kb. 20 mp-et feküdhettem a földön, mégsem látszik sehol az időmön. Dühből futottam tovább, gondolom ennek megfelelő tempóval. Hogy lehetek ennyire figyelmetlen? Mit csinálok? A tenyerem csurom vér. A térdemet is szétvertem. És az előző nap direkt erre az alkalomra vásárolt szép, új nadrágomon egy nagy lyuk éktelenkedett. Össze kell szednem magamat! Ez így nem mehet tovább! Reszkettem és azt hajtogattam magamban, hogy minden ok. Ha ez után fel tudtam állni és futok, akkor a maradék 30-at is letolom. És még mindig 3. vagyok. Talán meglesz. 1 körön keresztül még sajnáltam magamat. A versenyközpontban mutattam Lacának és Attilának, hogy elzakóztam, hogy Ők is sajnáljanak már.

A következő körben viszont erősebb voltam, mint valaha. A nagypapám szavai csengtek a fülemben: „Ne törődj semmivel, Idesanyám. Te csak ne törődj sehova.” Az a bajom, hogy mindig mindennel és mindenkivel foglalkozom egyszerre. A fejem tele van színes kis Post-it-ekkel. Feladatokkal, emberekkel, problémákkal, mások problémáival és mindent én akarok megoldani. Itt is minden hülyeségre figyeltem ahelyett, hogy „nem törődtem volna sehova”. Így hát ezt tettem. Ott volt masszőr barátom Zoli, aki fotózott, Neki viccelődtem, mosolyogtam. De ezen kívül megnyugodtam és csak futottam. „Hátradőltem”, élveztem, hogy a dobogóért hajtok. De azzal sem törődtem, hogy két olyan futó van előttem, akik eddig megközelíthetetlenek voltak számomra. És most ott voltam. De nem tettem magamra ennek a súlyát. Persze figyeltem Évit, aki végig mögöttem volt. Közel. Minden fordítónál láttam a szemem sarkából, de rá sem mertem nézni. Attilával beszéltem előző este. Az Ő tanácsát is megfogadtam ezzel. Az utolsó körben elismerően jeleztem Évinek, hogy nagyszerű verseny volt, köszönöm! De addig hideg voltam. Hát így telt a verseny második fele. Laca frissített, de már nem volt akkora dráma. Megettem, megittam nagyjából amit kellett (ok, már nem is kaptam annyi mindent), a végén meg már csak néhány korty vizet vettem magamhoz. A közepénél pisiltem is egyet. De az a km-em is 5 alatti lett, hála a magasságos toitoi-nak. 

Ami érdekesség még, hogy ezen az 50 km-en megdöntöttem a nem egész egy hónappal ezelőtti rekordomat, amit a Spar maratonon futottam (3:18). Most 3:15 lett a maraton, a félmaraton 1:34. Ez külön öröm, mert azért volt egy kis szint is a pályán és 8 km-el többet is mentem.

Van ezeknek az Optivitás körözéseknek valami furcsa bája. Ez most jött ki nekem legjobban. Ezen a borongós, csendes, hűvös őszi napon. Az a rengeteg energia, ami összegyűlik a kis 5 km-es pályán. Futók, segítők és szurkolók órákon át csak teszik a dolgukat csendben, alázattal. Közben ki-ki kacsintanak, viccelődnek. De az egész olyan, mint egy nagy közös szeánsz. Mindenki része az egésznek, mindenki hozzátesz valamit, amitől aznap a futók a legjobbat hozhatják ki magukból. Elcsépelt mondatoknak tűnnek ezek, de nem tudok elég hálás lenni minden egyes tapsért, fél mondatért vagy hangos kiáltásért, Kozma Bandi külön figyelmességéért minden egyes körben. Zoli pedig amellett, hogy végre sikerült rólam is jó fényképeket készítenie (ez szinte lehetetlen feladat, főleg futás közben), körbetekerte a tavat és utána néhány körön keresztül kísért egy kicsit az egyenes szakaszon. Nem tolakodón. Csak jött mellettem. Nem tudtam akkor reagálni, pedig nagyon jól esett. Egy másik ilyen pillanat az volt, amikor nagyon-nagyon szenvedtem és a következő kör frissítéséhez hozta Laca a kis kabala kutyámat, amit Gergő adott. Csapttársaim drukkolása is fantasztikus volt. Kérdezgették, hogy jól vagyok-e. Persze, nem, de mindegy. Közben folyamatosan biztattak. Ezek mind-mind kis apróságok, de rengeteg erőt adtak.

35-40 km között éreztem, hogy ez az enyém lesz. „Dream on” - szólt a fülemben. Igen, igen, igen, igen. Egyre jobban tudtam, hogy az enyém lesz az álmom. Amiért sokat tettem és sokat tűrtem. Sok bántást, sok beszólást. De az enyém lesz és ezt már senki nem veheti el. Remélem lesz még tovább is. De ha nem, akkor is nekem volt igazam, hogy hittem benne, hogy kijártam az utamat idáig, hogy annyit dolgoztam érte. Innentől nem érdekel ki mit mond az anyaságomról, a nőiségemről. „Ne törődj semmivel Idesanyám.” A nagypapám mondata most nyert igazi értelmet. Ez nem azt jelenti, hogy átgázolok bárkin is. Nem azt jelenti, hogy anyaként, párként stb. nem teszem meg a maximumot, ami tőlem telik. Csak azt, hogy olyan emberekkel veszem körbe magamat, akik hasonlóképp hisznek bennem és pozitív energiájukkal támogatnak. Akkor én is tudok Nekik adni. Ez ilyen egyszerű. Egyébként meg nem törődök sehova máshova, csak feléjük, ahogy drága nagypapám javasolta.

Az utolsó 5 km-t végig mosolyogtam, nevettem. Beérve felnéztem a kijelzőre. 3:53. Aztamindenit! Ez meg hogy? Ott volt Attila. Nevetettünk egymásra, megölelt. Mondott néhány belső dolgot, ami a mi titkunk marad. Megöleltük egymást és nagyon örültünk. Boldogan és nagyon fáradtan, kissé zavarodottan ténferegtem az eredményhirdetésig. Nem tudtam felfogni az egészet. Aztán szólítottak a dobogóra  a Csömör Sport Kft. színeiben és ott is csak vigyorogni tudtam. Csak a pillanatban éltem, nem törődtem sehova, csak élveztem. Büszke vagy rám Papa?