Előzmények:

• 5-20 éves koromig karatéztam kisebb-nagyobb megszakításokkal. Itt kaptam egy nagyon stabil alapot a sporthoz úgy gondolom. Nem annyira a fizikai részére gondolok, hanem inkább fejben erősödtem meg talán. Az akaraterőt acélosítja a harcművészet. Ezért a mai napig hálás vagyok a szüleimnek, hogy lusta kislányként mégis elcipeltek edzésekre. Később a család többi tagja abbahagyta, én folytattam még egy kicsit (igaz, más stílusra váltottam). 
• Háromszor úsztam át a Balatont (2002, 2004, 2006) úgy, hogy nem tudok úszni. Vagyis mellúszásban, fejemet kiemelve elevickélek valahogy. Szóval ezt sem technikával, inkább akarattal teljesítettem. Mindegyiket élveztem, szerintem nagyon különleges élmény. Ha egyszer megtanulok normálisan úszni, újra nekivágok. 
• 2005-ben gondoltam egyet és különösebb felkészülés (mondjuk a karate adott annyi alapot, hogy teljesíteni tudjam) és futófelszerelés nélkül teljesítettem a Nike Budapest félmaratont.
• Aztán 10 év teljes passzivitás következett. Néha voltak fellángolások, tornáztam, nagyon ritkán futottam, de nem találtam a helyemet a sportban. Éltem a felnőtt életemet itthon és 3 évig Írországban. Dolgoztam, tanultam, gyereket szültem...

Kezdetek:

• ... és terhesség alatt híztam 30 kg-t. Vannak akik jól érzik magukat túlsúllyal. Ezzel nincs is gond. De én nagyon szenvedtem. Tudtam, hogy változtatnom kell. A szülés utáni szövődmények miatt jó darabig mozogni is nehezen tudtam, a baba körüli teendők is igazi kihívást jelentettek. Már fél éves volt Gergő, amikor egyszer elmentem a Rákos-patak partjára futni. Ott volt az a sok futóruhába öltözött száguldó csoda, én meg slamposan, túlsúllyal somfordáltam a bringaútra. Vettem egy nagy levegőt és elindultam. Fájt mindenem, ziháltam, szenvedtem. Kb. 500 m múlva megálltam és sírva hazasétáltam. Soha nem felejtem el ezt az érzést. Fél évig sajnáltam magam, nem próbáltam meg újra futni. 
• 2013 tavaszán azonban bevillant, hogy elég volt. Ezúttal nem győzhet le semmi. Elindulok, futni fogok, megcsinálom. Kimentem és egész jól ment. Úgy gondolom ez azért történt így, mert most nem kezdtem el sajnálni magam, nem adtam fel. Persze az első alkalom csak a kezdet. Az könnyű, bárki meg tudja csinálni (mégis sokan ennyit sem tesznek). Ami nehezebb, az a folytatás. Kimenni újra és újra és újra. Akkor is ha esik, ha fúj, ha fáj, ha fázom, ha melegem van, ha alig aludtam, ha nem haladok. Mindig. Eleinte jóval kevesebbet mentem, mint most. Gergő beteges volt, nem volt annyi motivációm sem. Aztán kitaláltam magamnak a maratont. Persze ez mostani szemmel nézve őrültség volt. Csatlakoztam a 16. kerületi futóklubhoz, a Runberries-hez. Itt sok tanácsot kaptam. Kishal voltam, mindenki szép volt, ügyes és jól futott. Én meg kis melegítőnadrágos futóként igen furán éreztem magam, amikor megkérdeztem, hogy szerintük reális-e, hogy induljak a maratonon. Kaptam mindenféle válaszokat. "Meg ne próbáljam", "persze, nyugodtan menjek, majd lesz valami". Végül döntöttem. Megyek. Maximum lesétálom.
• 2013 októberében lefutottam életem első maratonját. (Spar maraton, 2013: 4:48) Beszámoló: http://spiritrun.blog.hu/2015/11/04/1_maraton
• Utána egy évig készültem a következőre. Javítani szerettem volna természetesen az időmön. Ez sikerült is. Kemény 1 percet! Vicces.Így utólag. Akkor nem nevettem. (Spar maraton, 2014: 4:47)
• Kigondoltam, hogy biztos az őszi maratonnal van problémám, így beneveztem a 2015 márciusában megrendezésre kerülő debreceni maratonra. Ezt egy egészségügyi probléma majdnem keresztül húzta, de megcsináltam. (Debrecen maraton, 2015: 4:23) Beszámoló: http://spiritrun.blog.hu/2015/11/04/3_maraton
• Fordulópontnak számítom azt az időszakot, ami a műtét utáni pihenés, majd visszatérés után következett. Valami megváltozott. Elkezdtem sokkal tudatosabban felépíteni az edzéseimet, a futásaimat. Áttörés volt maratont futni csak úgy, edzésképpen. Meglepődve tapasztaltam, hogy nem is olyan nehéz, mint gondoltam. Fejben dől el. Tényleg. 
• 2015 augusztusában pedig megfutottam életem első ultratávját a Suhanj éjszakai 6 órás versenyen. (Suhanj!6, Szigetmonostor, 2015: 54 km) Beszámoló: http://spiritrun.blog.hu/2015/11/06/suhanj_883
• 2015 októberében a mai napig magam sem értem mi történt. Lett egy maratonom 3 óra 42 perc alatt.  (Majdnem 20 percet javítva a 3 héttel előtte lefutott maratonon). Nagyon örülök. (Budapest maraton, 2015: 3:42) Beszámoló: http://spiritrun.blog.hu/2015/11/06/6_maraton
• Ezután Velencén próbáltam ki magam egy újabb 6 órás futáson. 55 km volt a célom. Javítani szerettem volna a Suhanj-os futásom eredményén. 66,7 km jött össze 6 óra alatt. Első lettem. Ezt most még emésztenem kell. Meg a felbolydulást, ami ezt az eredményt követte. De úgy érzem kezdek egyre tisztábban látni és csak előre tekintek higgadt fejjel, felelősségteljesen, nyugodtan, átgondolva. (Optivita Ultrafutó Kupa, Velence, 6 órás futás, 2015: 66,7 km) Beszámoló: http://spiritrun.blog.hu/2015/11/06/optivita_2015_6_oras

Tervek:

• Folytatni a futást úgy, hogy továbbra is szeressem, de közben folyamatosan tologatni a határaimat, fejlődni. Néha bukni, ebből tanulni. A versenyek csak extrák. Nekem a lényeg az, hogy soha ne felejtsem el honnan indultam és mennyit tettem bele abba, hogy éppen itt tartsak. Nem hasonlítom magam senkihez. Csak magamhoz mérem a teljesítményemet. Ezt szeretném hosszútávon megtartani. Úgy gondolom, hogy ha ez sikerül, nem lehet gond.

Most, 2015 novemberében, amikor ezeket a sorokat írom már kezdenek bennem lecsengeni az utóbbi 2 hónap eredményei. Sokan aggódtak értem, nem értik hogy fejlődhettem ennyit hirtelen. Azt hiszem én sem, csak sejtem. Viszont úgy gondolom, hogy fontos megemlítenem azt, amit sokan nem látnak, nem vesznek figyelembe. Azt a rengeteg munkát, lemondást, küzdelmet ami azzal jár, hogy idáig jutottam és ami még ennél is fontosabb, hogy haladok tovább az úton. Úgy gondolom, hogy mindig kell egy cél. Egy reális, sok belefektetett munkával elérhető cél. És ezért tenni kell. Minden nap. De tényleg, minden egyes nap. Most nem csak arra gondolok, hogy el kell menni futni (persze ez is számít). Hanem amikor nem futok, akkor is foglalkozok kérdésekkel, akkor is gondolok a célra, fókuszálok. És az örök kérdés, hogy hogy jut időm a családra munka, egyetem és ennyi futás mellett? Egyszerű: nem, nem hanyagolom el Gergőt. Szinte minden nap én megyek érte az oviba, Vele vagyok estig. Így vagy hajnali 4-kor kelek és 5-6-ig futok, amikor még alszik. vagy este elrendezem Őt és 8-kor indulok futni. Hétvégén hosszúzok. Ilyenkor is 5-kor indulok általában és 8-9 között legkésőbb itthon vagyok. Tehát ha 7-kor kel, akkor 1-2 órát kell anyát nélkülöznie. Ez úgy gondolom belefér. Utána ha nem kell iskolába mennem, az Övé vagyok estig. Tehát a saját alvásidőmből veszek el. Ezt meg kell tennem érte és magamért. Mert nekem a futás nem csak egy sima hobbi. Már valami több. Nem csak sport. Ha futhatok, akkor újra gyerek lehetek. Együtt lüktetek a természettel. Érzem az évszakok változását, a napok múlását. Ilyenkor azt érzem, hogy élek. A teljes szabadságot élem át, amikor nem számít semmi, csak az itt és most. Kitisztul a testem, a fejem, a lelkem.