6 óra alatt, 6 nappal a 6. maraton után, 66,7 km. Lehetett volna 66,6 csak a rend kedvéért. Egyébként a 6-os a kedvenc számom, főleg ezek után.
Ez volt a második 6 órás, illetve a második ultraversenyem. Augusztusban a Suhanj éjszakai futás csodálatos volt. 54 km lett, ami egy álom megvalósulása volt számomra. Úgy éreztem ennél elégedettebb nem is lehetek, megvolt az első ultratávom, a verseny hangulata nagyon megfogott. Rögtön tudtam, hogy ennek folytatása lesz. Így szeptemberben be is neveztem az október 17-én megrendezésre kerülő Optivita Ultrafutó Kupa 6 órás számára. Sikerült belevinnem ebbe a nem mindennapi őrületbe Csigabigés csapattársaimat. Ők itt teljesítették első ultratávukat. Nem volt kérdés, hogy megcsinálják, nem is akárhogy.. Én úgy gondoltam, hogy 55-el már nagyon elégedett leszek, majd Ők brillíroznak. Ők a Spar maratonra is beneveztek, én kevésnek találtam a 6 napot a két verseny között, így 3 héttel a verseny előtt nekivágtam újra a második csendes Szilas menti edzés maratonomnak. 4 óra alá szerettem volna vinni, de 4 óra 1 perc lett. Bosszantott is rendesen. Viszont úgy voltam vele, hogy majd a 6 órás után revansot veszek ezen a fránya maratoni távon. Viszont a Spar maraton előtti csütörtök délután adódott egy lehetőség, hogy valaki nevében lefussam a távot. Sokáig nem haboztam, péntek délután már nálam volt a rajtszám. Nagy meglepetésemre nem is akármennyire mentem 4 óra alá. 3:42 lett, ami számomra álomidő! De elfáradtam, elvesztettem kicsit a motivációmat a 6 órásra.( http://spiritrun.blog.hu/2015/11/06/6_maraton)

Ebben a hangulatban indultam szombat reggel Velencére a lányokkal. Nyűgös voltam, fájt a gyomrom, minden bajom volt. Az időjárás kegyes volt hozzánk megint, bár néha fáztam, néha melegem volt, de átlagban kellemes futóidő volt. A rajtnál is nagyon fájt a gyomrom. Alig mertem enni, inni, eléggé aggódtam. Ez az állapot fennállt egészen 30-ig, de még utána is éreztem kellemetlenségeket. Így a mellékhelységet kb. 5-ször meg kellett látogatnom, ami vitte az időt rendesen. Mindezek ellenére követtem a már jól bevált taktikámat, ami annyit tesz, hogy megyek, ahogy jól esik, vagyis nem fogom vissza magam az elején sem, maximum a közepén, ha szükségét érzem. Közben az első 2-3 órában sokszor megfordult a fejemben, hogy kiszállok. Csakhogy az nem én vagyok! Nem szeretem, de bevettem egy fájdalomcsillapítót, hátha múlik tőle a gyomorfájdalom. Valamennyit javult is, de amint ettem, ittam, jelzett, hogy „hahó, 6 órás futáson vagy, nehogy már szenvedés nélkül végig menj, te lány”. Más bajom amúgy nem volt, vitt a lábam, az agyamat is sikerült lefoglalnom, sokan voltunk a pályán, néztem a 100 km-eseket, az embereket, moziztam, gondolkoztam, ment szépen az idő.

Egyszer, amikor pont előztem valakit, majdnem mindketten elestünk egy siklóban. Szóval egy ilyen 6 órás futás minden, csak nem unalmas! Taktika, variálás, nézelődés, szórakozás. A frissítés miatt viszont aggódtam, mert alig mertem enni, de még az ivást is meg kellett gondolnom. Az elején minden körben ittam vizet, kb. minden 2. körben egy nagyon kevés izo-t és összesen 3 energiagumicukrot (természetesen :-)) ettem meg. Ezen kívül sótablettát ettem legalább óránként. Úgy 50 után pedig egyszer csak nagyon megkívántam a kólát, ez a gyomromnak is jót tett. Magnéziumot ittam még, néha éreztem, hogy a görcsölés határán volt a lábam, de nem volt gond ezzel most szerencsére. Nagyon sokat számított Eliza szurkolása, aki mindig ott várt a fényképezőgépével, ilyenkor persze mindig mosolyogni kellett, utána futott velem és kérdezte, hogy mit segíthet, jól vagyok-e stb. Nagyon jól esett. Bár inkább magamat szolgáltam ki gyorsan, egyszerűbbnek éreztem, mint elmagyarázni mit akarok, mi hol van. Visszatérve az elejére, a 6 óráson kívül volt még 2 és 4 órás verseny, na meg a 100 km-es, ami számomra még felfoghatatlan egyelőre. Ez így nagyon jó volt, mert mindig lehetett várni, hogy leteljen a 2 órásoknak és a 4 órásoknak az idejük, utána meg már fél lábon is, ugye. 2 óráson több Bogyó is indult. Egy tempót futottunk Zolival, akivel szerintem remekül nyulaztunk egymásnak. Jó volt mindig látni Vikit és Ildit is. Aztán pedig a szokásos parókában, szemüvegben szurkolás is isteni volt. 

Végig 5 perc feletti tempóval mentem valamivel, nem foglalkoztam azzal hányadik vagyok. Az egyik kör végén mondta a speaker, hogy Váczi-Mag Erika a 2. helyen álló hölgy versenyző. Mi van??? Éééén? Innentől figyeltem. Néztem, hogy az első helyen álló lány csodálatosan megy, befoghatatlan, meg különben is, ha ezt meg tudom tartani, az is maga lesz a csoda. Egyszer csak láttam, hogy Bea van mögöttem a 3. helyen. Nagyon örültem! De szép is lenne együtt a dobogón. Még soha nem álltam dobogón! Aztán leállítottam magam, mert még rengeteg idő volt vissza, bármi megtörténhetett volna. De nem történt, ment az idő és a km-ek. Előzgettem, egyre jobban éreztem magam. Elérkeztem a maratoni távhoz. 3:47! Hihetetlen. Viki szólt az egyik hosszabb frissítésnél, hogy szuper, hogy második vagyok, de csak óvatosan! Ekkor nem tudom honnan, de teljes nyugalom szállt meg. Éreztem, hogy tudom mit csinálok, teljesen tiszta volt a fejem. Második leszek, nem kérdés. Persze gondolati szinten ott volt, hogy akár bármi is lehet. És lett. Egyszer csak a fordító előtt láttam magam előtt a lányt, aki végig vezetett. Ez már 50 km fölött volt. Lassan ment. Alig mertem megelőzni, nagyon sajnáltam, de megtettem. Amikor szembe kerültünk nagyon kedvesen rám nézett, mosolygott és gratulált. Én is mondtam Neki, hogy hajrá és nekiindultam. Nagyon fura érzés volt. Még vissza volt 40 perc! Rengeteg idő. Nem tudtam mennyi tartalék van a lányban, így hát nem volt más választásom, meg kellett nyomnom a végét, bármennyire is fájt. Mert az már fájt. Fájtak az 5 perces km-ek, fájtak a dombok, piszok nehéz volt. De mentem, nem néztem vissza. Sok erőt adott az a rengeteg biztatás, amit kaptam ismerősöktől és ekkor már ismeretlenektől is. Mindenki drukkolt, nézett, a speaker mondta, hogy itt van az első 6 órás hölgy, mindenki tapsolt. Ahol sok ember volt, ott én is mosolyogtam, de ahol épp nem volt senki, ott megengedtem magamnak, hogy becsukjam a szememet, szenvedjek, sajnáljam magamat, csak a lábam vitt. Közben néztem az időt. 15 perc, 10 perc... Visszaértem a versenyközpontba. Ott úgy, de úgy megálltam volna, de volt még 6 perc. Nem tudtam mennyivel vezetek, így ki kellett menjek újra a pályára. 2 perccel a vége előtt kivettem a fülhallgatót, de nem hallottam szirénát. Elbizonytalanodtam. Még szerencse, hogy pont szembe jött Gábor, Ő is tanácstalan volt, végül megálltunk. Próbáltam felfogni, hogy mi történt, de nem tudtam. Jött Eliza mindenféle meleg cuccokkal, hogy ne fázzak meg amíg jön az autó lemérni a tört körömet. Ezután elindultam vissza. 1 km séta a versenyközpontig. Durva volt. Volt egy szakasz, ahol nem volt senki. Ott megvolt a szokásos sírás adagom. Nem sokkal később pedig életemben először dobogóra álltam. A legfelső fokára, a legfényesebb éremmel a nyakamban. Még mindig szoknom kell a gondolatot. 

És most a szokásos köszönetnyilvánítás: először is köszönöm azoknak, akik az utóbbi időben bántottak, elfordultak tőlem. Nekik is szólt ez a futás. De ez nem annyira számít, mint az, hogy többen vannak olyanok, akik a kezdetektől, szinte az első kis lassú, szenvedős kilométereimtől megláttak bennem valamit és biztattak. Közülük néhányan tegnap ott is voltak, néhányan csendesen drukkoltak itthonról. Ők mindannyian végig velem voltak és remélem, hogy velem is lesznek azon az úton, amin elindultam. A többieket most „leteszem” és itt hagyom.