Mit keresek én itt? Mindenki be van zsongva, én is izgulok persze, de azért jobban aggódok, hogy mi van otthon Gergővel, aki tegnap este még lázas volt és éjszaka vagy ötször fönt volt. Reggel 7-ig nem is tudtam, hogy jövök-e, de szerencsére vidáman ébredt, játszott, amikor kiléptem az ajtón és felhúztam a futócipőmet. Kalapált a szívem, hogy most mi lesz. Jól teszem-e vagy forduljak vissza. Aztán ez az érzés egyre alább hagyott. Minden rendben lesz. Imádott apucijával van, előkészítettem a taj kártyát, gyerek használati utasítást átadtam, ideje megvalósítani az álmaimat. De mégis. Dübörgő zene, felfokozott hangulat és én hazagondolok.

Aztán indulás, bénázás a Nike alkalmazással, totyorgás, menjünk már, menjünk már, menjünk már! Végre elérünk a Hősök teréhez, itt már lehet futni! Vikivel együtt indulunk. Nincs ez megbeszélve, ma találkoztunk először személyesen, mégis olyan természetes az egész. Lassú tempóban kezdünk. Legalábbis próbálunk nem rohanni, csak élvezni, hogy ez egy igazi Ünnep. A Futás Ünnepe! Beszélgetünk, csacsogunk, néha közös csöndben osztozunk, aztán megint mondunk valamit, életünk fontos kis részleteit osztjuk meg egymással és úgy faljuk a kilométereket, hogy észre sem vesszük. Rengeteg mókás szurkoló, zene, gyönyörű város, csak a mi kedvünkért áll a négyeshatos. Mi kell még? Elhaladunk a spártai harcosoknak öltözött csapat mellett, meg a Rubik kockának öltözött fickót is megcsodáljuk. Mennyi őrült egy helyen. Én is közéjük tartozom a magam szerény módján. Másfél évvel szülés után, ami után visszakerülve a kórházba, 3 hónapig alig bírtam megtartani a 3-4 kilós pici babát, annyira gyenge voltam. Nem sokon múlott, hogy soha többet ne élhessem át azt az érzés milyen életet adni valakinek. De túljutottam azon is, ez is menni fog. Túljutottam a több, mint 20 órás vajúdáson, végül a műtéten, a hasfájós pici baba gondozásával is valahogy elboldogultam. Ez is menni fog!

Habár a rajtot is majdnem lekéstem, mert megint rossz sorba álltam a wc-hez, mégis szinte az elejétől újra mennem kellett. Minden frissítőállomásnál a gyönyörű kék kis fülkét kerestem. Csak a budai oldalon találtam meg az elsőt, ahol sorba is kellett állni, de megérte. Viki addig lassan előrement. Utána nem sokkal be is értem a kis kék fejkendőt. Lassan, észrevétlenül fogytak a szurkolók, a zene, a pörgés, egyre fáradtabb arcokat láttam és bizony az én energia tartalékaim is merülőben voltak. Viki szárnyalt, már jó ideje azon gondolkoztam, hogy elengedem, mert csak lassítom, lehúzom.

A mélypont a pesti oldalon, a Margitsziget előtt, 27 km-nél következett be. Nem sokkal előtte ismerős hátat pillantottam meg: Judité volt, akivel szintén aznap találkoztam először és az volt a közös bennünk, hogy ez életünk első maratonja, ami mindkettőnknek nagyon sokat jelent. Egy kis ideig együtt futottunk hárman, de én azt éreztem, hogy elhagyott minden erőm, meleg van, kiment a vér a fejemből, ha nem lassítok, akkor majd más lassít le. Vikit elengedtem, a fejemben azt kívánva Neki, hogy suhanjon úgy, mint eddig, mosolyogva, meg se álljon a célig. De ezt kimondani már nem volt erőm. Beszélni sem nagyon. Új futótársam mosolyogva, csacsogva jött mellettem. Próbáltam mondani Neki, hogy én most sétálni akarok, nem bírom, de pozitív személyisége még vitt egy darabig. Aztán a Margitsziget előtt megbeszéltük, hogy sétálunk egy kicsit. Elérkeztünk 30 km-hez. Rutintalanok vagyunk, valaki ránk szólt, hogy rossz helyen sétálunk. Később más azt mondja, hogy olyan nincs, sétálhat bárki ott ahol akar, aki fut, az majd kikerüli. Mindegy, mi sétálunk. Aztán nyújtunk, ahogy Futapó tanácsolta. Frissítünk és elkezdünk újra futni. Én inkább csak vonszoltam magam, valahogy a lábaim tudták, hogy mi a dolguk, de a testem hihetetlenül nehéznek tűnt. Arra tudtam csak koncentrálni, hogy figyeljek magamra, nehogy baj legyen, nehogy ott maradjak valahol az út szélén. Nem, nem a szégyen miatt. Hiszen már több, mint 30 km-t megtettem. Nem lett volna okom szégyenkezésre. De itt újra belém nyilallt, hogy otthon van egy kisfiú, aki vár rám és ha már itt vagyok, akkor kutya kötelességem teljesíteni a távot. Ha sétálva, akkor sétálva, ha négykézláb, akkor négykézláb, de nem ájulhatok ki, nem terhelhetem túl magam. Így sétálós időszak következett, amire kicsit rá is kaptam, hiszen kényelmesebb volt, mint futni. A Sziget végén, 33 km-nél alkalmi futótársamat, Juditot is elengedtem. Végig éreztem, hogy ott van és Ő is küzd nem sokkal előttem.

Aztán elérkezett az utolsó 10 km. Kiérve a számomra „süllyedő” szigetről, emelkedő ágban voltam. Újra futottam, nagyon ritkán néhány 100 métereket gyalogoltam, de igyekeztem tempósan, egy percre sem leállva. Láttam embereket az út szélén, infúzióval a karjukban. De ekkor már éreztem, hogy velem ez semmiképpen sem fog megtörténni. Már éreztem a végét. Aztán jött a hírhedt Nyugati téri felüljáró. Már csak azért is futottam végig. Nem is volt nehéz. Persze előtte a Margitszigeten már kipihentem magam, így könnyű volt. Egyre több lett a lelkesítés megint, visszatért a zene, közeledtünk a Városligethez. Már jó ideje egy uruguay-i párral előzgettük egymást, de igazából teljesen együtt haladtunk. Többször egymásra mosolyogtunk, de megszólalni egyikünknek sem volt már ereje.

A Városligetbe beérve már minden mindegy volt, tudtam, hogy célba fogok érni! Csak ez számított! Elkezdtem újra mosolyogni, mint az elején. De egy idő után a sok bolyongás, várakozás kezdett megint kikezdeni. Tudtam, hogy kijön anyu és azt is, hogy 3 emberből sem tud kiszúrni messziről, így nekem kell Őt figyelni. Meg is láttam az utolsó hosszú szakaszon. Simán tudtam beszélni, örülni, puszit adni és rohanni tovább. Újra visszatért az erőm. Rákanyarodtam a célegyenesre. Az utolsó 100 méter! Húha! Célfotó következik, előttem az uruguay-i pár fut be éppen kéz a kézben. Látom az időt, kicsit csalódott vagyok. Aztán amiatt vagyok csalódott, hogy hogy lehetek emiatt csalódott, amikor megvan, megcsináltam, most futok át, megállhatok, nincs tovább, kész.

Furcsa újra járni, megkapom az érmet, vigyorgok, mint a vadalma. Keresem anyut, Ő is örül. Nem is tudom, üresnek érzem magam, jó értelemben üresnek. Újra bevillan, hogy mi lehet otthon. A kisfiam egy igazi úriember. Hétfőig várt a komolyabb betegséggel, addig nem mutatta, hogy fájdalmai is vannak. Megvárta, amíg anya beteljesíti az álmait. Aztán következett valami sokkal kimerítőbb, fárasztóbb dolog a maratonnál. Egy kisfiú és családja fájdalma, aggodalommal teli órák, napok. De ezen is túljutottunk együtt, megerősödve. Az első reakcióm az volt: soha többet nem csinálok ilyet! Azóta eltelt két hét, ami sokkal többnek tűnt. Nem sok időm maradt átgondolni az élményeimet. Talán ez az írás az első ilyen alkalom. Most azt érzem, hogy teljesítettem, igen, de itt még koránt sincs vége, sőt! Most indultam el az úton.

Sokan teljesítették már a maratont vagy más, ennél sokkal nagyobb kihívást. Mégis, ez az enyém volt. Így, aggodalmakkal, izgalmakkal, nehézségekkel, küzdelemmel, elengedéssel, felülemelkedéssel, kitartással, eufóriával, örömittas könnyekkel.

 2013:

2014:

2015: