Fogadjátok szeretettel a beszámolómat a ma éjszakámról, ami túlzás nélkül állítom, hogy életem egyik legszebb, legtartalmasabb utazása volt. 
Tavaly megtetszett ez a verseny, bár nem voltam ott. De az üzenete, a hangulata magával ragadott. Akkor már ott motoszkált bennem, hogy jó lenne egyéniben megcsinálni. Egyszer… Egy maratont futottam előtte elég gyenge idővel, így nem gondoltam ezt reális célnak. Aztán futottam ősszel még egy maratont, megint nem túl jó idővel és el is feledkeztem az egészről. Télen sokat mentem a Csigabigékkel és más nagyon kedves Bogyóval. Rövideket, hosszúkat, jó érzéssel, szenvedősen, hóban, fagyban. Ekkor éreztem rá szerintem igazán a futás ízére. Január 1-én beneveztem a debreceni maratonra, ami március végén volt. Csakhogy mint sokan tudjátok, március közepén kialakult egy hasi hegsérvem, ami szerencsére a maratonnak maxium az idejét befolyásolta, orvosi engedéllyel lefuthattam, minimális fájdalommal. Péter emiatt akkor is végig kísért, támogatott (http://spiritrun.blog.hu/2015/11/04/3_maraton). Nagyon rossz lelkiállapotba kerültem a maraton után. Nemsokára következett a műtét (2015.04.09.). Az orvos 2 hónap futásmentességet javasolt. Próbáltam sétálni, de nem ment. 6 hét után futnom kellett! Aztán olyan hamar regenerálódtam, annyi mindent tanultam ezalatt a néhány hét alatt, annyira megerősödtem fejben, hogy újra elkezdett a Suhanj6 motoszkálni a kis tekervényekben. Ha csak rágondoltam, az járt a fejemben, hogy talán most mégis meg kellene próbálnom, talán menne... Ugyanakkor nagyon rizikósnak tartottam. Ennyi felkészültséggel, nem túl jó maratonnal, rövid futómúlttal (2 és fél év sem). Ennyi idővel a műtét után. A hasam sem volt még rendben, kimaradt rengeteg idő, soroltam az ellenérveket. De belül végig éreztem, hogy nem hagyhatom, ott kell lennem. A Csigabigés lányok talán valamikor június végén hívtak, hogy menjek a Deseda tóhoz csapattal. De ez pont a Suhanj után volt egy héttel! Nem tudtam mit csináljak, teljesen kikészültem a döntés súlyától. A csapatot nem hagyhatom cserben miután elvállaltam, hogy szívvel-lélekkel ott leszek. De éreztem, hogy a szívem-lelkem most a Suhanj-hoz húz, így már majdnem döntöttem. Néhány fontos embertől tanácsot kértem, hezitáltam, kicsit azt gondoltam, hogy ez túl korai, őrültség. Aztán kitaláltam, hogy lefutok egy „csak úgy” maratont. Ennek a maratonnak a történetét ismeritek (http://spiritrun.blog.hu/2015/11/06/szilas_maraton_1_0_es_2). Mivel kis holtponttal, de jó érzéssel sikerült lefutnom, másnap beneveztem a Suhanj-ra. De még mindig (végig) nagyon bizonytalan voltam. Mégis belül éreztem, hogy ez az én versenyem. Rengetegen bátorítottak, drukkoltak, amit ezúton is köszönök! 

A helyszínre Péterrel (aki miattam nevezett és 2 héttel az Ironman után vállalta, hogy kísér, támogat engem ezen az úton) és Andrással érkeztem. Talán Neki volt a legnehezebb dolga. Azt mondta inkább futott volna csapatban. Ahogy ülepednek az élmények úgy érzem, értem meg, hogy Péter mekkora segítség volt. Persze ott is éreztem, de most már tudom: nélküle nem ment volna. Így biztos nem. A frissítés segítésén és praktikus tanácsokon túl a társaságában végig jó hangulatban telt a verseny, sokat viccelődtünk, érintettünk komolyabb témákat, kevésbé komolyakat, de annyi biztos, nem unatkoztam egy percet sem! De ez csak a kezdet volt…

És most jöjjenek a 6 órás futás eseményei sorrendben: Előző nap felvettem a rajtszámokat. Péter a 61-est kapta, előrevetítve közelgő születésnapját. Amikor megláttam a saját, 52-es rajtszámomat rögtön átsuhant egy gondolat: de jó is lenne ezt megfutni. Á, kizárt dolog. 50-el nagyon boldog leszek, de bármilyen maraton fölötti táv jó lesz, ez csak egy szárnypróbálgatás – gondoltam. A helyszínre érve átöltöztem, feltettem a kötelező fejlámpát, a bogárfogó munkavédelmi szemüveget és ekkor Péter átadta a Vikitől kapott karkötőt, amit az Ironman-en viselt és Viki a lelkére kötötte, hogy adja át nekem erre a napra. Nagyon megható volt, szívesen felvettem a saját szerencsekarkötőm mellé. A rajt előtt vagy 3-szor elmentem wc-re (ez nálam ilyenkor alap). A toitoi-ban a fejlámpa csodálatos dolog. De az utolsó wc-zés után kilépve egyszer csak éreztem, hogy valami megcsikizi a csuklómat. A karkötő a földre esett, szétszakadt… Rögtön kérdeztem a fiúkat, hogy ugye ez nem rossz jel? Meg úgy sajnáltam az egészet. Betettem a zsebembe, hogy hátha így is hat (hatott :-)). Ezúton is köszönöm Dorcinak a varázsbogyóerőkarkötőt.

A rajt nagyon hangulatos volt. Csupa fejlámpás ember, tele a levegő izgalommal, tűzzel, szívvel, lélekkel. Elindultunk, még nem tudtam mit várhatok, nem néztem sokáig az időt. Teljesen rábíztam magam Péterre. Amikor mondta, hogy frissítsünk, frissítettem. Kevesellte az izo-mat. Először nem hittem Neki, de igaza volt, bár annyi nem kellett, amennyit mondott, de alul számoltam magam. Óránként adott sótablettát, ami szerintem nagyon sokat számított. Kedvenc gumicukimból úgy másfél óra után kezdtem eszegetni, összesen 3 fogyott. Kb. 25-30 között az izo-tól kicsit felfordult a gyomrom, de elkezdtem csak vizet inni és hamar helyrejöttem. Ott egy kicsit megijedtem, de ez az egy necces pont volt az egész versenyen. Néha néztük a km-eket, de nagyobbrészt nem törődtünk vele. Kellemesen beszélgettünk, jól, átlagosan haladtunk, nem volt megterhelő. De belül már vártam, hogy mikor lesz holtpontom. Azt hittem 30 után valamivel. Nem jött. Azt hittem 40 előtt valamivel, de akkor nemhogy holtpont jött volna, éreztem, hogy egyre jobban megy. Olyan 38-39 km-nél Péternek mondtam, hogy pirkad, hamarosan eljön az én időm (hajnali futás). Ő egyszer csak azt mondta, hogy ha gondolom, menjek csak, mert összerendezett a mozgásom, látszik, hogy tudnék még gyorsabban is menni. Ezen nagyon meglepődtem, megint hallgattam rá. Elindultam gyorsabban és innentől nem volt megállás. Ez akkora önbizalomlöketet adott, hogy innentől végig szárnyaltam.

A maratont, vagyis inkább 42 km-t 4:47:45 alatt csináltam meg (ez pont annyi, mint az 1. és a 2. Spar-om), de utána még inkább felszabadult voltam. Innentől még egy kicsit csak úgy futkároztam, nem néztem az időt. Csodáltam a kerekes székeseket és a segítőket. Ez külön nagy élmény volt nekem.

Aztán az utolsó 40 percben jött a matekolás. Meglett az áhított 50, majd 52 km. Ránéztem az órára: 12 percem volt és egy kör pont 2 km. Belehúztam még jobban, már 54-et szerettem volna. Nem frissítettem, csak futottam, előztem, mindenki drukkolt. Éreztem, hogy jól megyek, de nem tudtam, hogy ekkora táv megtétele után ez csak egy érzés vagy a valóság. Ez utóbbi volt, mert az utolsó két km-em 5:03-as és 4:59-es lett. Átléptem a kaput 5:57-nél, csippant a chip. Meglett 54 km. Úristen, úristen, itt már eufóriában voltam. Aztán utolértem Pétert, mondta, hogy Ő már nem siet. Már én sem mentem annyira, de jól esett még futni. 26 női egyéni versenyzőből 8 (Összetettben 70-ből 24.). Leírhatatlan érzés. 

Összefoglalva: nem tudom mi történt velem ma éjszaka, milyen erő repített végig, de nem éreztem fáradtságot. Az összes maratonom sokkal, de sokkal nehezebb volt. A csillagok állása ma nekem kedvezett. Mással nem tudom magyarázni. Amit most érzek, azt szavakkal nem lehet leírni, hiába írtam ezt az össze-vissza beszámolót.Kétszer sírtam: egyszer napfelkeltekor, egyszer a dudaszó után. Az arcomat a kezembe temetve potyogtak a könnyeim...