Nem terveztem beszámolót írni, de egy kedves kérésnek nem tudtam ellenállni. Remélem kicsit sírós lesz azért, ahogy a kérés szólt.

Szóval úgy kezdődött az egész, hogy készültem az október 17-ei, második 6 órás futásomra. Ehhez futottam szeptember végén egy maratont a pataknál, ami nagy szívfájdalmamra 1 perccel 4 óra fölött maradt. De különösebben nem izgattam magam sokáig ezen, mert úgy voltam vele, hogy most a 6 órás a legfontosabb, a kilométerek száma - július óta 300 km fölött futok egy hónapban, ami kezdetben megterhelő volt, de nagyon szeretek futni, így most már annyira a mindennapjaim része, hogy ha nem futhatok, az számomra szenvedés - és nem a tempó. Ehhez képest az utóbbi időben úgy alakult, hogy elkezdtem gyorsabban futni. Egyszerűen nem esik jól a 6 perces tempó, de az 5:30 is egyre kevésbé. Szóval maratont most nagyon nem terveztem, de amikor csütörtök délután Betti feltette ezt a repi nevezést, hát nem tudtam nemet mondani. Valami azt súgta, hogy nagyon jó lesz. Vonzott a Csigabigés csajok társasága és az, hogy ez mekkora őrültség, főleg, hogy pénteken már a rossz idő is eléggé valószínű volt. Szóval gondoltam egyet és igen-t mondtam. Edina, akinek a nevében futottam, fantasztikus hölgy. Sokat leveleztem Vele, megkedveltük egymást. Érte is futottam, megtiszteltetés volt a neve alatt futni. Többen kérdeztétek, hogy nem zavar-e, hogy nem a saját nevem alatt fut ez az eredmény. Szóval nem, mert ezt Neki is ajánlom. Nekem ez egy edzés volt. Egy emlékezetes, szép edzés. Szóval péntek délután elmentem a nevezésért, szombaton egész nap az egyetemen voltam, este 7-re értem haza. Borzalmasan nem sikerült jól étkeznem aznap. Ettem valami ischler-t (már csak ez volt a büfében), ami tele volt adalékanyagokkal, fájt tőle a gyomrom stb. Este ettem normálisan, de nem volt az igazi. Szombat este ment a fb-on a nagy „mit vegyünk fel sz.r időben a maratonon” össznépi tanácskozás. Volt, akivel privátban is folytattuk ezt. Végül eldöntöttem, hogy vékony, hosszú ujjú felsőben és esőkabátban fogok indulni, kukazsákkal földobva a szettet a rajtig. Eliza este 10-kor még segített kiválasztani a körömlakkom színét, Nélküle nem tudom mihez kezdtem volna :-).
Vasárnap reggel a szűnni nem akaró eső hangjára ébredtem. Aggódtam… De már nem volt visszaút. Katáékkal mentünk a helyszínre. A kocsiban még betape-elte a sarkamat, megint csodálatos volt, semmi problémám nem volt végig. Szakadó esőben sétáltunk a helyszínre, 3-an az esernyő alatt. Ott gyorsan wc (szokásos Toitoi sor, csak most ázva-fázva), átöltözés, ruhatár, találkozó drága Judittal. Ő mindig felvidít. A rajthoz igyekezve kezdett elállni az eső. Közös kukazsákos fotózás, viccelődés nem maradhatott el persze.

A rajt előtt ellenőriztem a nálam lévő frissítőket. Gumicukor, magnézium, sótabletta. De hol a sótabletta??? Eszembe jutott, hogy nemrég kidobtam a zsebemből néhány zacskót, amit arra az esetre tettem el ha nagyon esne az eső, a cipőmre tudjam húzni a rajtig. Erre nem volt szükség, így kidobtam egy kukába. Csakhogy a sótablettákat is egy ilyen zacskóba tettem. Kidobtam, szőke nő, no comment. Judit kisegített, adott tablettát. Aztán megtaláltam valami rejtett zsebemben. Ez a történet tükrözi a rajtnál a lelkiállapotomat. Szóval beálltunk, örömködtünk, hangolódtunk, izgultunk, Judittal felidéztük hangos sikításokkal és összeborulásokkal az „ELSŐT”, hajj de jó is volt :-D. Aztán indulás. Jól éreztem magam. Csak kicsit melegem volt már a Hősök tere mellett elhaladva is. Gyorsan döntöttem, hogy leveszem az esőkabátot. A rajtszámot futás közben leapplikáltam, esőkabát le, cipzár összehúz, derékra köt, rajtszám 4 kis biztosítótűvel felsőre feltesz vagy 4-szer, mert futás közben azért ez nem egyszerű mutatvány, mindig elcsúszik, gyűrődik, ferde. Rögtön pisilni kellett, a jobb cipőmben egy éles kis kavics szurkálta a talpamat. Szóval minden bajom volt. A wc-t nemsokára elintéztem, de a kővel nem akartam foglalkozni. Néha egész jól elhelyezkedett. Aztán jött egy fordító, kis hepehupa és újra jelzett. Beával sokáig egymást szemmel tartva futottunk. Aztán Katával és Judittal is találkoztunk. Judittal jeleztük, hogy figyeljük egymást, mindezt egy egyezményes, speciális kézjellel. Aztán teltek a km-ek, jól haladtam. De a kő csak zavart… Viszont elhatároztam, hogy csak a szurkolóknál állok meg, mert addig is töltekezhetek kicsit. Egyszer csak megláttam 3 bongyori hajú, hatalmas szemüveges, vidám, kicsit ismerős arcot, megöleltem Vikit és finoman, nőiesen közöltem, hogy most ki fogom venni a cipőmből azt a k…va kavicsot. Itt már sírsz Viki? :-D. 

Utána még jobban ment a futás, előztem és előztem. Ez nagyon jó érzés volt. Nekem tetszett ez az új útvonal, minden métert élveztem. Az alagút egyszerűen fantasztikus volt! A lélegzetem is elállt, csak néztem a lámpasort, aztán becsuktam a szemem egy pillanatra (senkinek nem ajánlom, hogy utánam csinálja!), hallottam, ahogy visszhangoznak a rikoltások, kiáltások és arra gondoltam, ez egy tökéletes pillanat, valami nagyon jó van készülőben. Amúgy fogalmam nem volt az útvonalról, a frissítésről, ezeket nem maradt időm megnézni. Ha jött frissítő örültem, ha nem jött, nem bánkódtam. Amikor messziről láttam, a feliratot, gyorsan megettem egy energiagumicukit (4-et összesen), néha sótablettát, kb. 15 km-nél egy magnéziumot (egyet verseny előtt is megittam). Az utolsó 10 km-ig minden frissítőponton megálltam. 2-3-szor ittam izo-t is, de inkább vizet fogyasztottam, a vége felé egyszer magnéziumot is ittam (nekem meglepetés volt, hogy osztottak). Volt nálam étcsoki is, de nem kívántam. Szóval jól ment a frissítés, kevés időt vesztegettem. A végén már pisilnem sem kellett (too much information :-)). Kb. 29-nél megint ott voltak a drága szurkolók, de akkor már nem akartam megállni, csak mondtam, hogy jól vagyok és kezdtem 30-nál a szokásos matekolást, amivel mindig jól eltöltöm az időt. Az Árpád-híd előtti emelkedő előtt megláttam két ismerős kis alakot, ismerős pólóban. Nagyon örültem nekik. Kérdezték hol tartok. Mondom hogy-hogy hol, mutattam a 32-es táblát. Nem fogtam fel, hogy az időt kérdezték, csak később visszakiabáltam, hogy mennyi. Azt mondták pb lesz. Akkor esett le, hogy mennyire az lesz… És már csak 10 km van. Éreztem magamban az erőt. Azt már lenyomom nem sokkal 5 perc fölöttiben, keveset frissítek, sokat előzök. Előzni amúgy nagyon fárasztó volt… Nem szerettem ott már. A Margitszigetről kifelé az emelkedőn is végig előztem, ahogy csak tudtam. Egy lány mondta egy fiúnak, hogy „akik itt előznek, azok mind váltók, nyugi”. Hihi. Ez is megdobott még jobban. Számoltam visszafelé: 8, 6, 4… Közben tovább matekoltam. Ha 6 percesben megyek, akkor is ennyi, meg annyi lesz. De sikerült 5 percesekkel, így már azon gondolkoztam, hogy ha az utolsó 2 km-t meghúzom, akkor 3:40 alá is mehet akár. De mindent egyszerre nem lehet és vannak azért fizikai korlátaim. Elérkezett az utolsó 200 m. Figyeltem a zászlót, a szurkolókat. Sehol senki. Nem bántam, mert szerintem ritka sz.rul nézhettem ki és a zászlót sem bírtam volna el. Nem tudom ki hogy van vele, de azok a macskakövek a befutónál nem igazán estek jól.

Na most jön talán egy kis sírós rész így a befutó előtt. Szóval a verseny alatt többször volt olyan pillanat, amikor kicsit becsuktam a szemem, amikor arra gondoltam, hogy mi mindent tettem bele ebbe az egészbe, mennyi munka van mögötte, hogy az a pillanat tökéletes, boldog vagyok, csak a most van, más nem számít. Ilyenkor mindig sírni kellett (maraton alatt szoktam néha), de örömömben. A Suhanj alatt éreztem először azt a valamit, ami ilyenkor repít. Nem tudom megfogalmazni mi az. Talán valami futóisten vagy a lelkem minden öröme, érzése, fájdalma, ami energiává alakul. Nem vagyok tudományos futó. Mindig lélekből futok, még ha közben nagy taktikai játék is a frissítés, tempó, öltözék stb. eltalálása. A tegnapi maraton különösen ilyenre sikerült. Csak én és a gondolataim, érzéseim. Szóval a befutó: macskakövek, gondolatok és akkor megláttam az órát: 3:44 perc bruttó idő, a Garmin-om kiírta, hogy új maraton rekord: 3:42. Úristen, az arcomat a kezembe temettem, mint Suhanj után. Még ma sem hiszem, hogy ezt az eredményt képes voltam elérni. Ha mégis, akkor az nem a testem volt, hanem a lelkem…
Így elég sírós lett? ;-)