A siófoki félmaratonon nagyon kifutottam magam. Azóta szenvedek egy kisebb sérüléssel. Meghúzódott a belső combom. Voltam gyógytornásznál, masszőrnél. Mindkettő nagyon hasznosnak bizonyult, de egy alkalom úgy érzem kevés volt. A futást mindketten engedélyezték, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek ma futni egy félmaratont, ha már szabadságon vagyok. 

Kiléptem az ajtón, elindítottam az órámat és a lábaimat. Szegény jobb lábam tiltakozott. Fájt, csavarodott, megmakacsolta magát. Húzta az egész testemet. Éreztem, hogy nem szimmetrikus a mozgásom. A fejemben a gondolatok szétestek. Súgták a kis hangok, hogy ez így nem lesz jó. Aztán jöttek még kis súgások, hogy a múltkor is így indult és 5-6 km után jó lett, elmúlt a fájdalom. Ne hagyd abba! Adtam Neki időt. Igyekeztem ellenállni a fájdalomnak, de nem görcsösen. Jól döntöttem.

Nem tudom, hogy a varjak felkavaródó sokasága, az egymás kezét fogó idős pár kedves messzi alakja, a kiserdő puha levélszőnyegének talpam alá simulása, a nap csodálatos áttörésének látványa a komor decemberi felhőkön vagy a Naplás tó megunhatatlan, varázslatos nyugalmának szemlélése közben volt az a pillanat, amikor elmúlt a fájdalom. A lábaim önkéntelenül kezdték tenni a dolgukat. A tartásom kiegyenesedett, a lépteim elcsendesedtek, a tüdőm és a szívem megtelt tisztító, fájdalomcsillapító friss levegővel.

Azt hiszem így van ez, amikor az ember nagy döntést kénytelen hozni. Ha elég bátor, elindul, még ha fáj is... Közben még jó ideig görnyedve, kényszeredetten, meg-megállva halad, szenvedés minden egyes lépés... Aztán szépen lassan múlik a fájdalom. Szinte észrevétlenül. Meghatározhatatlan a pont, amikor ez megtörténik. Talán nincs is. Inkább csak lassan enyhül, néha újra jelez, de már gyengébben. Egy idő után pedig szépen halad az ember, teszi a dolgát és a fájdalom már csak egy emlék. Ott marad mindig bennünk, velünk mélyen. Amikor rossz irányba haladunk, előtör és figyelmeztet. 

Így fordíthatjuk legnagyobb sérelmeinket a hasznunkra. De ehhez bizony meg kell tenni az első fájdalmas lépéseket, néha hosszabban és fájdalmasabban, mint terveztük. De a végén miénk a jutalom. Ha nem idnultunk volna el, talán a lábunk előbb-utóbb megnyugszik, a tünetek elmúlnak. De a sérülés legbelül megmarad és olyan élményektől fosztottuk volna meg magunkat, amelyet csak út közben élhetünk át, kényelmes kis kuckónkba bezárkózva soha...