Ködös hajnalok, kopár fák, sötétség, hidegtől kirepedezett bőr a kézen, néptelen, kihalt utcák, arcba csapódó hideg levegő, csontig hatoló jeges szél, csúszós utak... Csend, csodálatos fények, alvó természet, fejtisztító, józanító lélegzet, friss hó ropogása, fejlámpa tompa fénye...
Nincs megállás. A tél lecsupaszítja a természetet és a gondolatokat. Minden sokkal élesebb, erősebb, sarkosabb, feketébb-fehérebb. A levegő hőmérsékletének csökkenésével egyenesen arányos a futók száma. Lassan csak azok maradnak, akikkel egy süvítő szeles hajnalon össze lehet kacsintani küzdve az elemekkel, hogy lám, lám, nem vagyok egyedül teljesen őrült a világon. Ők az igazán elszántak, akiknek a futás nem csupán testedzés.
A hideg és az extrém időjárási körülmények (kivétel az ónos eső, akkor tényleg nem futok) nem zavarnak ha futásról van szó (ez a tél eddig elég kellemes). Viszont a sérülésem még kitart makacsul. De már kezdem legyőzni. Egyre több a jó és egyre kevesebb a rossz időszak. Visszavettem a távból és a tempóból is. Az indulásnál fáj, illetve akkor amikor meg-megállós futás van és újra kell indulnom. De óvatos vagyok. Tavaszra jó lenne újra formába jönni. Vannak céljaim, de ezek még elég távolinak tűnnek, így kicsit a motivációm is alábbhagyott. Ezt természetes folyamatnak gondolom, nem aggódok. Igyekszem megtalálni minden futásban a szépséget, keresem a legkisebb kapaszkodót, valamit ami kizökkent, átsegít a nehezebb kilométereken. Mindig van ilyen. Egy őzike felbukkanása a domb mögül, egy szépen kivilágított ház, egy ágból kirajzolódó alakzat, ilyen kis apróságok segítenek elterelni a figyelmemet a kisebb fájdalomról, húzódásról. Illetve most már új feladatom is van: gyakorolom a talpközépre érkezést. De be kell olajozódnom, kb. 3-4 kilométerre szükségem van ahhoz, hogy jó érzéssel, rendesen tudjak menni. Mostanában a szokásos hajnali 10-esek mellé igyekeztem 1-2 örömfutást is betenni, meg nap közben is menni néha (napsütésben nem sikerült, de szeretem ezt a szotty időt, futni kiváló). Ilyen volt a két "fénynéző" futás a városba: egy hajnalban, egy este. A hajnalinál csak az Andrássy útig jutottunk, de egy csoda volt, ahogy az üres út két oldalát a kivilágított fák szegélyezték.
Másodszorra este mentünk. Ezúttal a Parlamentnél az Ország Karácsonyfája után a Vár volt a cél. Ehhez át kellett futni az emberekkel zsúfolt belvároson, kerülgetve a bámészkodó vagy éppen ajándékokkal tömött szatyrokat cipelő embereket. Utána kitörött macskakövekkel teli úton futottunk fel a Várba. Sokszor meg kellett állni a piros lámpánál és a sok megállást-újraindulást nagyon nehezen viselte a lábam. De kárpótolt a város szépsége, a gyönyörű karácsonyfa, a kivilágított hidak látványa és a kilátás a Vártól. Így végül egy nagyon szép, emlékezetes futás lett, amiből tudom, hogy még sokszor erőt meríthetek majd. Kellenek az embernek az Ünnepek, a különleges alkalmak. Ezekből elő lehet húzni egy-egy képet, pillanatot a szürke hétköznapokon.
Ezúton kívánok mindenkinek kellemes Ünnepeket! Olyat, amiből el tud raktározni egy kicsit...
"Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!"
J.A.
