Szilveszter napján szerettem volna a 2015-ős évet egy szép, kerek (legalábbis futóberkekben az) futással befejezni. Kézenfekvő volt, hogy a maratoni távot választom. Eddig kegyes volt hozzánk a tél. Különösebb hideg és csapadék nélkül futogathattam kedvemre. Engem nem zavart a köd egyáltalán. A mai szikrázó napsütés az ablakból nézve nagyon kellemes. Kint azonban -5 fok alatti (amikor kezdtem, -7 fok) hőmérséklet és a patakparton jeges szél fogadott. Bár jól felöltöztem, az arcomat sokszor csősállal takartam, mégis teljesen átfagytam. A Szilas pataknál kezdtem. Brrr... Hamar rájöttem, hogy nem jó választás a szeles patakpart. Fejben nem voltam rendben. Az életem amúgy is kaotikus, gyomorporblémáim is voltak az utóbbi napokban. Éreztem, hogy ezt így nem csinálhatom végig. De próbáltam átkattintani a fejemben a kapcsolót, kedvet csinálni a maratonhoz. Tényleg mindent bevetettem, de a lelkem mélyén éreztem, hogy ezt most nem kellene erőltetnem. Eldöntöttem, hogy hazajövök a meleg lakásba pisilni. Vagy visszaindulok vagy nem. Pont 20-nál jártam, amikor hazaértem. Kompromisszumos megoldást választottam. A maratont elengedtem... Visszamentem, de csak 10-re. Így 30 km lett a vége maraton helyett.

Ez az év nagy változásokat hozott az életemben. A ma délelőtt mintha a 2015-ös évem tükörképe lett volna. Küzdelem, gondolkodás, rágódás, erőltessem, csináljam, engedjem el teljesen, kössek még egy kis kompromisszumot, ragaszkodjak dolgokhoz, "erősnek kell lennem", "nem bírom tovább", "na még egy kicsit". Aztán eljön a pont amikor az ember megáll egy pillanatra, visszanéz, aztán előre és dönt. A nagy terveket elengedi. Kicsit rossz, mert nagyon szerette volna, hogy működjön. A környezete is elvár tőle dolgokat, mert eddig megszokták, hogy így csinálja az életét. Aztán mégis másfelé megy, változtat. 

Már itthon vagyok. Forró zuhanyt vettem, ettem, elszürcsöltem egy kávét a kényelmes, meleg szobában. De még fáj. Mégis azt érzem jó döntést hoztam. Ha tovább megyek ráfagytak volna az arcomra a jeges szél és az erőlködés okozta ráncok, az ujjaimmal nem éreznék, vagy ami még rosszabb: nem saját akaratból kell abbahagynom, hanem út közben ottmaradok, feladom. Abba meghalt volna a lelkem. Így maradt egy kis üresség, de tudom, hogy jövőre innen folytatom. Ezzel a tapasztalattal a hátam mögött kezdek egy új évet, ami egy új lehetőség, új ígéret. Érzem, hogy eljön a tavasz és ez a mai 30 km sokat hozzátett ahhoz, hogy átértékeljem a dolgokat. Nem lett maraton. Na bumm. De az enyém, mertem változtatni, volt bátorságom megálljt parancsolni magamnak. Kiszálltam, mert hiszem, hogy ez volt a helyes döntés. Az ürességet meg szép lassan betöltik az előttem lévő szép útvonalak, a természet csodálata, jó és rossz gondolatok, maga az ÉLET. Csak egy kicsit kell várnom és így lesz. 

 2015-öt 2808 km-el zárom. Várom 2016-ot. Imádom a 6-ost. Jó kis év lesz :-)