A számok:

• 42,195 km
• 3 óra 18 perc 4 másodperc 
• 4 perc 39 mp/km
• 24 perc javulás az eddigi legjobb maratoni eredményemhez képest
• Női 26. hely (1214 női indulóból, korosztályos 6. hely).

Na bumm. És ami mögötte van:

Frissítés:

• 2 db gél (Hammer, finom csokis, végre találtam olyat, ami nem undormány)
• Víz
• Előtte fáradtság elleni kapszula, sótabletta
  
• Jó szavak

Sztori:

Diával érkeztünk a helyszínre. Rohadtul izgultunk. Már csak azért is, hogy jó parkolóhelyet találjunk. Végül sikerült, Attila kisbusza mögé álltunk, szemben a mentőkkel. A kocsiban kicsit melegedtünk, öltözködtünk, bugyi, melltartó le-fel „a mentősök úgyis láttak már mindent” jelszóval. Elég közömbösek voltak valóban.

Ezután futottunk 2 laza km-t. Jujj de hideg volt! Ezért igyekeztünk mindig a fény felé futni. Na meg nem sokkal később a toitoi-ok felé. A végén valami repülő-szerű dolgokat is előadtam, de inkább nevezném légikatasztrófának. Utána szelfiztünk egyet Attilával, hiába tiltakozott :-)

Az autóba visszaülve folytatódott a szokásos „mit vegyek fel?” variálás. Volt nálam futómellény, azt gondoltam, hogy abba pakolok frissítést, papírzsepit stb. De melegedett az idő, na meg plusz egy gönc. Így végül tapasztalt futótársnőm szuper ötletét használtam. A két felkaromra 1-1 gél került kineziotape-el rögzítve. Egyszerű, de nagyszerű ötlet, egyáltalán nem zavart, máskor is alkalmazni fogom. A kis sortom minizsebébe került 3 db zsepi, egy gumicukor, sótabik, MP3 lejátszó. Dia röhögött, hogy úgy néz ki, mintha sérvem lenne. Pont ott volt sérvem másfél éve. Jujj.

Telt az idő, már csak egy gyors pisire jutott néhány perc. Be is kellett pofátlankodnunk mások elé. Utána szó szerint futottunk a rajthoz. A mi zónáink elől voltak, nem kis feladat volt odaérni, szlalomoztunk az emberek, bokrok, fák között. Beálltam a helyemre. Ott találkoztam Piroskával, újabb szelfi természetesen. Döme is ott volt, próbált lelkesíteni, de nem nagyon tudott szegény. Rázott a hideg, minden bajom volt. Kérdezték a célidőt. Mondtam, hogy 3:30. Olyan boldog lettem volna ezzel. Hiába ment a sok találgatás 3:15-20 közötti időkkel, én ebben voltam biztos. Szeretek biztosra menni. Ja, ebben sem voltam biztos. De ez biztos.

Végre elindultunk. Úgy örültem. Csak a feladatra koncentrálhattam. „Ne fusd el az elejét” - érkezett az elcsépelt tanács a speaker-től. Biztos velem van a baj, de nekem ez nem jött be még soha. Az elején is futok, ahogy jól esik. Ha tempósan, tempósan, ha lassabban, lassabban. Most rögtön 5 p/km alatti tempó esett jól. Nézelődtem, előzgettem. Egyszer csak mellém kavarodott Laca, aki szintén kis csapatunk tagja. Mondta, hogy menjek, ahogy szeretnék, csak jön egy kicsit velem. Na ez a „kicsi” kb. a 34. km-ig tartott.

Gyönyörűen teltek a km-ek. Átmentünk Budára, várost néztünk. Nem sokat beszéltünk, csak néha a tempót, hogy milyen jól megy. Meg mondtuk, hogy lassítani kellene, mégsem ment, csak toltuk tovább ugyanúgy. Valahogy ez esett jól. Találgattuk, hogy meddig fogjuk így bírni. A feléig, 30-ig stb. Aztán eljött a fele, semmi. Eljött 30, semmi. Út közben Attila fel-feltűnt biciklivel. Az elején kaptunk egy kis leszúrást, hogy kezdjünk már el végre futni (4:35-ös átlagtempóval mentünk kb.). Ezzel vidámságot váltott ki belőlünk és a körülöttünk futókból is. A felétől csak dicséretet kaptam és biztatást. Annyira jól esett! Úgy megdobott! Köszönöm még egyszer!

A rakparton olyan édes szurkolók voltak. Pacsiztunk egy bazi nagy katicával és csapkodtunk az uszonyainkkal plüss delfineknek. Eddig minden évben láttam a mezőnyben valamilyen furcsa jelmezbe öltözött futókat (Rubik kocka, kürtőskalács, menyasszony-vőlegény, öltönyös, aktatáskás ember stb.). Hát idén elmaradtak valamiért. Persze tudom miért.

A Nyugati téri felüljáróra már egyedül futottam fel. 35 km. Már azért szívesen abbahagytam volna. A tetején a fotózásnál próbáltam mosolyogni. Később láttam csak, hogy ez mennyire nem jött össze. Utána rákanyarodtam a Városligetre. Az, hogy ott még 4 km-t kell futni annyira, de annyira szívás. Kerestem a szememmel Anyut és Gergőt. Mint kiderült, arra számítottak, hogy később érek oda, így a Kürtőskalács fesztiválon múlatták az időt:-)

Ráfordultam a célegyenesre. 400 m, 200 m, az utolsó lépések. Felnéztem a kijelzőre. 3:19 (!) (a csúsztatott rajt miatt, a hivatalos eredmény: 3:18:04). Hogy miiiiiii? 3:20-on belül? Bár tudtam, hogy jól megyek, na de ez, ez hihetetlen!

Úgy volt, ahogy Attila mondta 34 km-nél. Valóban nehéz volt megállni. Na nem azért, mert mentem volna még. Csak fájt. Akkor jött ki a fájdalom, amikor megálltam. (Ma semmi bajom, nulla izomláz, fájdalom). De a mosolyt le sem lehetett törölni az arcomról. Hihetetlenül boldog voltam. Amiért annyit küzdöttem, hajtottam, dolgoztam beért. Leszakítottam. Pedig ez csak egy állomás az utamon. De különösen jól sikerült.

Estére nagyon megfájdult a torkom. Úgy tűnik ez menetrendszerű nálam akkor, amikor kifutom magam.

Másnap:

Ma szabadságon voltam. De jó döntés volt! Aludtam nap közben 2 és fél órát. A többi időt legfőképp a lelki gödröm alján töltöttem lefelé ásva. Mostanában nem sok öröm van az életemben. Nagyjából Gergő, Anyu és a futás. Annak is örülök mondjuk, hogy vannak olyan régi és új barátaim, akikkel közelebb kerültünk most egymáshoz.
Elég perverz dolog, de van ez a keddi résztávos edzés a Ligetben. Komolyan mondom, hogy az utóbbi időben ez a heteim fénypontja. Hajtani kell, odatenni magamat, de cserébe vidám, kedves társasággal lehetek és önfeledten rohanhatok, mint egy gyerek. Úgy érzem elfogadtak ott, pedig voltak kétségeim az elején, hogy van-e köztük keresnivalóm. Lassan remélem rászolgálok arra, hogy Velük futhatok. Az, hogy egyébként még jófejek is, csak hab a tortán. Igyekszem lassan letenni az ásót és inkább keresek egy létrát, hogy kimásszak a gödrömből.

Ez a maraton jól fog jönni, önbizalmat ad a jövőhöz. Szerettem. Jó érezni a fejlődést. A sok lelkesítő és gratuláló üzenetet köszönöm! Igyekszem helyén kezelni ezt is. Mindig eszembe jut ilyenkor az előző 3 Spar maraton. Befutókép az ideiről még nincs, de az előzőek magukért beszélnek. Az ideit is felteszem, ha kész lesz.

 És hogy valami vicces is legyen a végére. A futócuccomat hazaérve úgy, ahogy volt bedobtam a mosógépbe. Íme a végeredmény. A zsebében találtam 2 zsepit és egy összezsugorodott zacskóban gumicukor + sótabletta bizarr elegyét.