Az idei január kemény volt. Ezt mindenki tudja. Kemény fagyok, kemény jégpáncél. Hideg és barátságtalan. De a futók azt is tudják, hogy ilyenkor kell megágyazni az év többi időszakára kitűzött álmoknak. Közben sok kérdést kaptam, amire igazán csak most tudok válaszolni, hogy lezárult ez a rövidke, de sűrű szakasz.

Sok-sok kérdést. Miért csinálod? Mit érzel egy-egy hosszabb futás közben? Akit érdekel egy kis lelkizés az kapaszkodjon, mert ez egy kicsit erősre sikeredett. Aki nem bírja az ilyesmit, lapozzon. Tavasszal vidámabban, erősebben, játékosabban találkozunk!

Hogy mi vesz körül? Izgalom, zakatolás, dübörgés, elbizonytalanodás, gondolatűzés. Mélység és magasság. Csend, üresség, béke, nyugalom. Zaj, zakatolás, gondolatok, érzések, telítettség, tűz. Csend, üresség, parázs, hamu, kábultság, öröm, elégedettség, fájdalom, szétesés.

Hogy miért csinálom? Valami hajt. Nem engedi, hogy ne csináljam. Mert meg tudom csinálni. Mert van, ami megtart, ha úgy érzem zuhanok. Mert tenni jobb, mint álmodni. Bár nehezebb. Mert álmodni igazán a cselekvés közben jó.

Hogy mit érzek most? Talán nem a legjobbkor írom ezt. Belekeverem az életemet is. Ez nem feltétlenül baj. Ez egy amolyan terápiás írás is most. Veszélyes, mert kiadom magam, de már egy ideje őszintén élek. Azt érzem, hogy csupasz vagyok és védtelen. Erős vagyok és gyenge egyszerre. Nyitott vagyok, de ha valaki közelít azonnal bezárkózok. Kevesen jöhetnek olyan igazán közel. Ha Ők otthagynak, az fáj. Nagyon. A testem már nem fáradt. Hamar helyrejött. Egy hét alatt nyoma sincs a sok kilométernek a kemény mínuszokban, az útkeresésnek a jégpáncélon. Ezek fontos tapasztalatok voltak. Megértem azt, aki nem szerette volna ennek kitenni magát. De én néha ellenkezve, kicsit durcásan, de végül beletörődve csináltam, ami éppen a vállalásom volt. Mert én akartam. Az én választásom, mégis sokan mellettem voltak, segítettek. Nem tehetem meg, hogy hagyom az egészet. Mentem, akármi volt, akármi került az utamba. Ez nem tudom jó-e, én így láttam jónak. Aztán mindig alakult is pont úgy, ahogy arra aznap, azon az edzésen szükségem volt.

Kemény volt. Letepert. Szétszedett. Magamba láttam és belém láttak, akik ott voltak vagy utána velem voltak. Még tart a hatása. Még nem vagyok teljesen összerakva. Sérülékeny vagyok legbelül. A padlón hevernek a darabok. Próbálom összerakni. De most a körülmények sem ideálisak, mindenhol csak káosz van körülöttem, nehéz így építkezni. Talán tavaszra sikerül. Addig egy vers kavarog a fejemben kedvenc költőmtől:

„A semmi ágán ül szívem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szelíden,

s nézik, nézik a csillagok.”

Viszont átélhettem ezt is egy kicsit és ez nagy öröm volt:

"Ha tested fázik, lelkem Rád adom.

Két vállad bársonnyal betakarom.

És reszkető agyam, ha éhezel -

Szükségbe nálam soha nem leszel."

Leszek még erős. Ez most az alap. Kemény és hideg, mint a jég. Várom a tavaszt.