371 km. Húb@meg. Ez az első gondolatom, amikor ránézek erre a számra. Soha ennyit még nem futottam egy hónap alatt. Ez kb. annyi, mint Kaposvár oda-vissza Budapesttől. Az meg messze van.

Régebben hallottam már a téli alapozásról, ami azt jelenti hogy télen jó hosszúkat és sokat lehet és kell futni, más évszakokban meg lehet gyorsulni. De eddig ezt nehezen tudtam elképzelni. Kifejezetten gyatra januárjaim lettek az elmúlt 2 futóévemben. Télen? Amikor állandóan esik valami undorító ónos eső, csúszik az út és/vagy kemény mínuszok vannak, ráadásul sanszos, hogy beteg is az ember? Ez utóbbiban nem volt részem még ezen a télen. Úgy gondolom, hogy a téli futás acélossá teszi az ember immunrendszerét (persze így is bármikor benne lehet a pakliban, de idén ez eddig elkerült).

Szóval kitaláltam ezt a munkába futást, plusz sok energiát fektettem a lábam regenerációjába (nyújtás, hengerezés, masszázs, tape, aminosav - soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmit fogok szedni, de be kell lássam: használ). Még sokszor fájt, főleg január elején. De nem álltam meg, mert akkor is fájt, így úgy döntöttem, futok amíg bírom. Óvatosan, lassan, de mentem. Sokszor örültem a sötétnek és annak, hogy a madár sem járt arra, amerre futottam. Nem látta senki, hogy szenvedek. De megszerettem ezeket a magányos perceket, órákat. Egész pontosan 34 órát töltöttem a gondolataimmal vagy épp "csendben" rakosgattam a lábaimat, figyelve a természetet. A futótechnikámat is próbáltam javítgatni, főleg amikor a fájdalom megmutatta, hogy min kell változtatnom. Szóval megpróbáltam a sérülésemet használni, hogy javítsak magamon kívül-belül. Azt hiszem ez jól sikerült, mert kezd visszatérni az erőm, a hitem magamban és abban, hogy folytatódik valami, ami ősszel beindult. Ez önbizalmat ad a hétköznapi feladataimhoz is.