470 km-t futottam februárban. Fogalmam sincs, hogy csináltam. Eddig én is azt hittem az olyan emberekről, akik ennyit futnak, hogy zakkantak. Pedig belülről nézve nem. Vagy csak annyira megzakkantam, hogy észre sem veszem. Minden esetre egész normálisnak tűnök, ugyanolyan vagyok, mint voltam. Talán annyi a különbség, hogy most már kezdem úgy érezni, hogy szeretném, hogy legyen értelme is annak, hogy ennyit futkorászok. Mert ez így szép és jó, de azért ebben a hónapban 42 órát, azaz több, mint egy teljes munkaidős hetet összefutottam.

Nem is tudom mit jelent nekem ez az egész. Kicsit olyan, mint még egy, önkéntes, részmunkaidős munkahely (ami nagyon jó, mert az szuper, ha szereti az ember a munkáját). Kicsit talán olyan is, mintha a futás a második gyermekem lenne. (Nyilván az „elsőésegyetlenszülöttnél” fontosabb és csodálatosabb nem létezik számomra.) Futókámat pont 3 éve nevelgetem. Először azt sem tudtam, hogy „fogjam meg”. Aztán hol szép lassan, észrevétlenül fejlődött, hol ugrásszerűen, egyik óráról a másikra történt valami nagy „fejlődési ugrás”. Volt dackorszak is, amikor úgy éreztem nem megy, fáj, elég volt. Aztán egyre inkább tudtam, ráéreztem hogy kell bánni Vele. Persze még mindig csiszolódunk, alakulunk folyamatosan. Hiszen a gyermekünk is nevel, alakít minket, hat ránk, nem csak mi Őt.

Mostanában ultrafutó női példaképeket keresek meg. Belőlük merítek erőt, Tőlük kérek tanácsokat. Visszanézem a pályafutásukat vagy csak megfigyelem milyenek is Ők. Egytől egyig fantasztikus emberek, akik szorgalommal, alázattal végzik feladataikat családjukban, munkahelyükön és edzésen egyaránt. Mindenkinek megvan a maga kisebb-nagyobb problémája, amin igyekszik túllépni, felülemelkedni.

Egyelőre még autodidakta futó vagyok. Vagyis nincs edzőm. Sőt, edzéstervem sem volt soha. Mindig magamnak találtam ki mennyit, hogyan, hol, mikor fussak. Mostanában kezdtem el azzal foglalkozni, hogy kihozzak az edzéseimből egy kicsit többet. Elkezdtem feladatos futásokat csinálni. Egyelőre jól mennek és gyorsulok is. A távokkal is jól megvagyok. Mégis néha kicsit elveszettnek érzem magam. Szóval nagyon sokat jelent az, hogy beszélhetek ezekkel az anyákkal, látom, hogy Ők is ugyanolyan emberek, mint mi (eddig nem tudom mit gondoltam amúgy), csak legyőzik a problémákat, úgy alakítják a dolgokat, hogy a hobbijuk - ami kicsit azért már túlnőtt egy hobbin - beleférjen a napirendjükbe. Lemondással jár ez részükről természetesen, de azt érzem, megéri Nekik és nekem is. Amennyit le kell csippenteni valahonnan, az bizonyos szempontból visszajön, mert az időt, amit pl. Gergővel töltök vagy a háztartással sokkal hatékonyabban, koncentráltabban tudom használni. Ráadásul pozitív visszajelzéseket is kapok Tőlük, ami amellett, hogy simogatja a lelkemet természetesen, remek megerősítés is. Most leginkább erre van szükségem. Mert ha már ennyi mindent beáldozok, ennyi energiát belefektetek, akkor legyen valami haszna is, ugye?

Talán azért vagyok egy kicsit bepánikolva, elbizonytalanodva, mert érzem, hogy megállíthatatlanul itt a tavasz. Ez nekem most azt jelneti, hogy kiderül, hogy önmagamhoz képest jobb lettem-e. Jó-e az irány vagy valamin változtatnom kell. Egy biztos: feladni nem fogom! Mármint egy-egy versenyt, futást feladni más dolog, ha úgy alakul (bár nem célom, de van, amikor okosabb elengedni), de az egészet biztos nem. Túl sok mindent adott már. Meg hát a gyermekét sem hagyja el az ember akkor sem, ha éppen nem azt kapja vissza Tőle, amit adott.

Az első verseny vasárnap lesz Velencén (Optivita), ahol megint a 6 órás futamon indulok. Jó lenne legalább egy kicsit megközelíteni az októberi eredményemet ( http://spiritrun.blog.hu/2015/11/06/optivita_2015_6_oras ). Edzés lesz, csak magamat nézem. Nem célom nyerni, csak futni egy jót. Igazából a gondolataim már a 12 órás futásnál járnak, ami áprilisban lesz Sárváron, a vár körül egy 1 km-es körpályán. A most vasárnapi 6 órás 5 km-es körpályán lesz. Ehhez képest dupla ennyit futni egy ötödakkora pályán maga az őrület. De ez a lényege szerintem. Monotóniatűrés, akaratpróba. Illetve én inkább arra szoktam gondolni, hogy mivel is tudnám az agyamat elfoglalni vagy épp kikapcsolni. Ebbe fogok most belekóstolni. Aztán jön az Ultrabalaton rám eső 115 km-e. De az még távolinak tűnik, megfoghatatlannak. Az lesz az i-re a pont, ha sikerül. De még csak most kezdem rajzolni az i-betű száracskáját, így továbbra is „teszem a dolgom és kész”, ahogy Scott Jurek írta a könyvében. Majd egy másik alkalommal erről is írok hideget-meleget.  
Most pedig induljon az első dominó.