Itt az ősz és a tél. Az embernek jól esik begubózni kicsit a jó meleg szobában, hazaérni, megmelegedni. Viszont a csendet, a megnyugvást, a szívmelengető szépséget odakint is meg lehet találni ilyenkor. Lementek a versenyek, a hangos, dübörgő, mindent elsöprő érzések után maradt egy kis láng, amit életben kell tartani egész télen, hogy tavasszal újra fellobbanhasson és sütkérezhessek benne, juttatva a körülöttem lévőknek. Ezen dolgozom most.

November 1-jén futottam egy maratont még a siófoki félmaraton előtt. Az időm (3:46) nyilván elmaradt a Spar maraton rekord idejétől (3:42), de ezt cseppet sem bántam. Annyira jól esett egyedül menni. Csak magamra koncentráltam, elkezdtem rendezni a gondolataimat. Ezt a félmaraton a következő hétvégén rendesen összezilálta újra. De megérte.

A fejemben már ott motoszkálnak a jövő évi célok. Szeretnék kicsit továbblépni. Csak annyira, amennyit biztosan bírok. Arra maximálisan, becsülettel fel kell készülnöm. Ehhez kezdek egyedül kevés lenni. Ezt lassan be kell ismernem. Kellenek a segítők és szakemberek. De csak a legjobbak! Olyanok, akikkel egy hullámhosszon vagyok, értenek. Azt hiszem megtaláltam Őket. Ez nagyon boldoggá tesz és bizakodóvá a terveimmel kapcsolatban. Persze nyilván a legtöbbet én teszem bele és remélem sikerrel járok. Ez a siker így mégsem csak és kizárólag az enyém lesz, ahogy eddig sem az volt. De minél nagyobb a teljesítmény, annál többfelé osztódik a siker. Ez egyrészt nagyon motiváló, másrészt nagy felelősség.

2016. májusában az Ultrabalatonon 115 km-t fogok futni. Egyben. A leghosszabb lefutott távom eddig Velencén volt a 6 órás versenyen (66,7 km). Ez óriási ugrás, de reálisan megcsinálható. Nagyobbrészt éjszaka fogok menni. Szóval szükségem lesz biciklis kísérőre. Sajnos az eddig általam ismert legjobb elkelt. Viszont segítségével találtam valakit, aki elvállalta ezt a nagyon nehéz (de remélem szép) feladatot, hogy kísér akkor is ha nem leszek túl kedves, akkor is ha az időjárás nem lesz kegyes hozzánk, ha lesérülök, ha hisztis leszek, ha meg sem hallom, amit mond. Kérek Tőle kb. fél nap türelmet, figyelmet, aktív vagy passzív jelenlétet. Az a nap az enyém lesz. De nagy szerepe lesz abban, hogy ez úgy sikerüljön, ahogy most megálmodom. Szóval megtaláltam, de nem tudtam Róla szinte semmit… Ez így nem jó. Beszélgethettünk volna a jó meleg szobában vagy egy kávézóban is. Biztos elviccelődtünk volna, lerójuk az udvariassági köröket és kb. ugyanúgy nem tudjuk, hogy kijövünk-e egymással extrém körülmények között, mint előtte. Így azt találtuk ki (talán inkább én azt hiszem), hogy találkozunk a Szilas pataknál és teljesítünk egy maratont. Én futok, Ő kísér bringával. Javasoltam a hétvége hajnalt, de nem voltam túl népszerű, így maradt a sakkozás a hétvégi nap közbeni időpontokkal. Sehogy nem jött ki, viszont a bringások számára nagy kihívást jelentő tél egyre jobban közeledett. Így gondoltunk egyet és egy szép novemberi csütörtöki napon (november 26.) munka után, délután 4-kor találkoztunk a parkolóban, bemutatkoztunk és elindultunk. Nyilván az ilyen őrültségek az elején finom viccelődésekkel, apró kis önostorozó megjegyzésekkel telnek. Aztán elkezd sötétedni, hideg van (-1 fok), ami biciklin még nagyobb kihívás, főleg egy futó tempójával haladva. Már az elején kiderült, hogy Imi nem öltözött jól az eseményhez. Egy órán keresztül az ember bármit kibír. De itt 4 óráról volt szó. Így az első óra végén a hangulat kissé fagyos lett. Kezdtek alábbhagyni a poénok. Éreztem a küzdelmet. Patakpart, vak sötét, emberek sehol, csak a két fura alak és a metsző hideg. Fázott a talpa. Jeleztem Neki többször, hogy meggondolhatja magát, nem fogok megsértődni. De mindig azt mondta, hogy nem, bevállalta, nem hagy cserben, megcsinálja. Helyes – gondoltam magamban. Ha ezt kibírja, bármit. Jól, átlagosan mentem. Igyekeztem jó társaság lenni, beszélgettünk, viccelődtünk. Imi megjegyezte, hogy Neki kellene bennem tartani a lelket, nem fordítva. De nem esett nehezemre. Én lelkes voltam, örültem. Bár utólag bevallom, hogy szinte végig pisilnem kellett, majdnem lefagyott a hátsóm a rossz nadrágválasztás miatt.  Kétszer be is mentem a vak sötétben, indákon átverekedve magam a fák, bokrok közé. Ilyenkor Imi örült, mert addig ugrálhatott. Szeretek embereknek apróságokkal örömöt okozni. Olyan 15-nél azzal próbáltam lelkesíteni Imit, hogy szólok Dénesnek (Náluk aludt) féltávnál, hogy intézzen Neki estére pálinkát. Így 21-nél nem volt más választásom, testi épségem kockáztatásával a vaksötétben, kesztyűmet levéve fagyos kezekkel küldtem Dénesnek egy Facebook üzenetet. Iminek válaszolt, hogy húsleves lesz és természetesen pálinka is. Ez és az, hogy a felén túl voltunk úgy éreztem adott egy kis energiát mindkettőnknek. Közben egy őzike is áthaladt közvetlen előttünk. Jól megbámult, hogy kik vagyunk és mit akarunk itt. Közben azért jöttek a poénok. Például, hogy miért nem lehetett ezt az egészet egy 20 fokra légkondicionált edzőteremben egy szobabringán és egy futógépen, a Balatont magunk elé vetítve csinálni.

6 óra volt. Ilyenkor szoktak a Megfontolt futók a hídtól elindulni. Reméltem, hogy jönnek és hoznak egy kis színt ebbe az estébe. Kicsit később meg is láttuk a fényeket, ahogy haladnak felénk. Zsike és Gyuri voltak azok. Visszafordultunk Velük, hogy beszélgessünk kicsit. A tempójuk egy kicsit lassabb volt, de elég jól haladtunk, nem volt zavaró egyáltalán. A bringaút Cinkotai út felőli végénél pedig Gyuri mondta Zsikének, hogy menjen előre velem nyugodtan egy kicsit. Megbeszéltük a tempót (5:30-5:40). Tökéletes volt. Most találkoztam Vele másodszorra. Nagyon jót beszélgettünk, kellemesen teltek a percek és a km-ek. Éreztem a végét. Imádom ezt az érzést. Még küzdeni kell, de már belátható. Ilyenkor száll meg valami olyan erő, amit nem tudok megmagyarázni, hogy mi és honnan jön. Amikor elbúcsúztunk Gyuriéktól, még 1-2 km-t lassan mentem, de nem esett jól és Imin is láttam, hogy már nagyon unja az egészet. Azt gondoltam, hogy na jó, elég. Túl kell lenni rajta. Megbeszéltük, hogy nem zavarja ha beteszem a zenémet (az Ub-n viszünk hangszórót és a bringáról fogunk zenét hallgatni). Szóval nekiindultam és 5 perc alattiakkal mentem az utolsó 6 km-en. Nem mondom, hogy könnyű volt, de fejben mindig sikerült koncentrálnom és csak arra gondoltam, amit olvastam valamelyik nap: „I breathe in strength and breathe out weakness, is my mantra during marathons – it calms me down and help me focus.” (Belélegzem az erőt és kilélegzem a gyengeséget. Ez az én mantrám maratonok alatt. Ez megnyugtat és segít fókuszálni.)

6-tól visszafelé számolva mindig mutattam Iminek, hogy mennyi van már csak vissza. Fogalmam sincs, hogy ez segített-e Neki, de nekem jól esett tudni, hogy ez már a vége, fél lábbal is, ahogy szoktam mondani. A végén mondta, hogy le a kalappal előttem. De szerintem most Neki sokkal, de sokkal nehezebb volt. Mégis megcsinálta. Túléltük a próbát, nem mondtunk csütörtököt, szerintem jól kijöttünk, így nyáron ez a novemberi, fagyos, sötét, kicsit szenvedős csütörtöki esti maraton csak egy kellemes, felidézni való emlék lesz, amin lehet majd jókat nevetni. Már alig várom! Természetesen nagyon köszönöm, hogy az Alpok után a mi kis patakpartunk és szerény tempóm megfelelt Neked Imi! Februárban összehozzuk a taktikai, logisztikai megbeszélést is. De szigorúan valami kellemes meleg helyen, teát vagy forralt bort szürcsölgetve, ígérem.