Ülök a szobában a frissen leszakadt középső lábujjkörmömmel. Holnap ki kell festenem a bőrt, úgy semmi nem látszik még papucsban sem. Aki szeretné, priviben küldök szeretettel néhány lábujjhely képet. Tudom, hogy vannak, akik szeretik az ilyesmit. Szeretem ezeket a „harci sebeket”. Mindig a versenyt, a sok élményt juttatják eszembe, amiről még napokig peregnek bennem a képek. Szerencsére ez harc nélküli csata volt Szekszárd-Baján, ami egy napig ideiglenesen Korinthosz lett.

Tavaly még a létezéséről sem tudtam ennek a versenynek. 2015-ben kb. ezzel egy időben volt a Suhanj6, az első ultrám, amikor nagyon tartalékon, próbálgatva 54 km-t mentem. Idén viszont amint megláttam a versenykiírást, éreztem, hogy ott a helyem.

81 km Szekszárd és Baja között főként a Sió melletti gáton tűző napon, augusztus közepén. Ez igazából a Sparthatlon első szakaszát hivatott bemutatni a hazai közönségnek (távban és hőmérsékletben), gyakorlásként a görögországi, 250 km hosszú versenyen indulóknak és lehetőségként azoknak, akik csak álmodhatnak róla, hogy egyszer kijutnak oda.

Szóval valamiért azt gondoltam, hogy ez nagyon jó lesz nekem, annak ellenére, hogy indokolatlanul sokat kell utazni, se nem 6 órát, se nem 12 órát, se nem 100-at kell futni, a Sparthatlon-hoz semmi közöm és még sorolhatnám azokat a dolgokat, amelyek miatt kicsit értelmetlen volt az egész nevezésem.

Az előzményekről annyit, hogy elég könnyen találtam biciklis kísérőt, aki szálláslehetőséget is ígért. Már-már mesébe illő volt. De az élet persze gördítette is az akadályokat sorban. Először volt egy izomhúzódásom, amivel kb. az Ultrabalaton óta küszködtem (2 hónap). Ebből valahogy mégis kilábaltam pihenéssel és fizikoterápiával, bringázással. De hosszút az UB óta összesen egy darabot futottam, a NightRun-on a maratont. Hát ez 81-hez kicsit kevéskének tűnik. De reméltem, hogy a tavaszi edzéseket nem felejtette el a testem és bírni fogom ezt is, hiszen fejben dől el, meg hasonló sztereotípiák. Hát igen. Persze. De azért lábban is, valljuk be. Emiatt kellően agyontape-eltettem magam, nehogy a lábam győzzön a fejem felett.

Szóval minden csodás, van kísérőm, szállásom. És ahogy lenni szokott, másfél héttel a verseny előtt, 2 nappal a nevezés lezárása után jött a hír: se kísérő, se szállás. Szerencsére van nekem egy kedves párom, aki azonnal felajánlotta, hogy jön Ő és kísér, meg meg is száll velem. Szállást is meglepően hamar találtam, egy kis házat Alsónánán, Szekszárdtól 15 km-re. A szervezőnek azonnal írtam, hogy mi a helyzet és szeretnék nevezni egy bringás kísérőt, ráadásul így visszautat is kérnénk mindketten. Azt mondta, hogy a busz visszafelé betelt, de mindent megoldunk. Így is lett, ez volt a szervező csapatnak az első pozitív megmozdulása, amelyet még rengeteg követett.

A nyaralásunkról szerdán értünk haza, pénteken pedig már utaztunk is Szekszárdra. Nehéz volt átállnom, eleve lelkileg megterhelő időszak van a hátam mögött. Viszont így péntekig nem sok időm maradt gondolkozni, ami néha nagy előny. Ott volt időm, ennek megfelelően pénteken rám tört egy amolyan korinthoszi harci idegesség-féle. Este a rajtszám átvétel és némi stresszűző fagyi elfogyasztása után volt egy kis tájékoztató a másnapi versenyről. Végig fáztam, reszkettem, fogalmam sincs miért. Pedig jó volt a hangulat, mindenki kedves, segítőkész volt, mindent megtudtam, amit akartam, mégis nagyon feszült voltam.

A szálláson mindent összekészítettem másnapra. Aludtam is egy keveset. Reggel mégis megcsúsztam, nehezen szedtem össze magam és a cuccokat. Rohanás lett a vége, kapkodtam. Szekszárd belvárosa, ahonnan rajtoltunk fizetős övezet volt, emiatt az autót külterületen kellett hagynunk. Zoli elvitt a rajthoz, én kivettem mindent, ami kellhet (gondoltam akkor), Ő pedig megállt egy viszonylag távoli lakótelep parkolójában, ahol elkezdte összeszerelni a biciklit. 40 perc volt már csak a rajtig. Annyira minden szükségeset kivettem a kocsiból, hogy „csak” a rajtszámot és a chip-et felejtettem bent. Fogalmam sem volt mit csináljak, ezek nélkül nem lehet elindulni. Hívtam Zolit, Ő is ideges lett. Nagyszerű. Szerencsére találkoztam Zsanettel és a kedves férjével, akiket megkértem, hogy vigyenek el az autóhoz. Azonnal segítettek, pedig gondolom nem így tervezték a rajt előtti perceket. Szóval meglett a rajtszám, a chip-et Öcsinél beélesítettem, Garmint beindítottam és már indultunk is.

Nem volt időcélom, bár 8 óránál többet nem igazán szerettem volna a pályán tölteni. A futók elindultak Szekszárd utcáin. Fölfelé. Nagyon fölfelé. Bár szeretem az emelkedőket, ilyen zaklatottan nem esett jól. Azt sem tudtam, hogy csináljam. Fussak az élbollyal vagy menjek lassabban. Valahova középre beálltam inkább. Fölfelé tempósabban futottam, lefelé óvatosan. A szőlőskertek melletti kis utakon mentünk, ami nagyon kis helyes rész volt. Az első frissítőpont már maga volt a vidámság. Kék tüllszoknyás frissítőlányok dobták fel a hangulatot. Továbbhaladva megjelentek a kísérők is, innentől közös volt az útja futónak és biciklisnek. Felértünk a töltésre, ami tipikus autókerék távolságban két oldalt kikoptatott kis földút volt. A bal oldala balra lejtett, a jobb oldala jobbra. Ez elég fárasztó volt a lábamnak, így váltogattam az oldalakat. Zolinak sem volt túl kellemes a zötykölődés. Azt hittem, hogy csak egy kicsit megyünk itt, de emlékeim szerint a kicsi volt vagy 20 km. Itt még semmiképpen nem gondoltam bele a távba.

A frissítőpontokon mindenhova ki volt írva, hogy mennyit futottunk eddig, milyen távolságra van a következő és mennyi van még vissza. Az alsó sort nem néztem. A frissítés méterre pontosan ott volt mindig, ahova írták az előzőnél. A segítők mindenhol kedvesek, segítőkészek voltak és rendkívül lelkesek.

Ami bement, annak természetesen ki is kellett jönnie, de most azt gyakorlom, hogy ne pisiljek annyit. Itt 20 km-enként 1 pisit engedélyeztem magamnak. Azt hiszem az egész versenyen arra vagyok a legbüszkébb, hogy ezt betartottam és csak 4-szer pisiltem, ami nálam rekord :-)

Ment a szokásos, raktam a lábaimat és nem foglalkoztam semmivel. Teltek a méterek, a kilométerek. Úgy néztem, hogy kb. a 10. lány vagyok, így nyugodtan haladtam, nem adtam bele mindent, mert nem számított, hogy 9. vagy 10. leszek. Elől a csajok nagyon mentek, esélytelen voltam. De valahogy ez megnyugtatott és nagyon helyre rakott fejben. Nem kell mindig dobogó. Jó néha csak azzal foglalkozni nyugisan, hogy haladjak, időt hagyva magamnak és érezve azt, hogy hol a helyem a világban. Nem jellemző rám, hogy elszálljak magamtól, mégis kell néha az is, hogy megtapasztaljam, kishal vagyok. Ezt érzem most abban a csapatban is, ahova bekerültem. Ahol olyan emberekkel edzhetek, akikre felnézek, akik kitartásukkal, adottságaikat kihasználva, segítséget elfogadva jutottak el egy olyan szintre, ami nekem csak álom. Ez rendkívül motiváló. Szeretem azt, hogy én vagyok a leglassabb :-D. De már érzem a fejlődést, a gyorsulást és azt, hogy erősebb lettem, magabiztosabb.

Beértünk egy kedves kis faluba, ahol csodálkozó tekintetek és kérdések kereszttüzébe kerültünk. Egy biciklis néni megkérdezte, hogy mi ez? "Kergetik itt egymást." Állapította meg nagyon bölcsen és találó módon. Szerettem ezt a helyet. Templom, kocsma, a falu szélén tehenek. 

Elérkeztünk a féltávnál lévő frissítőponthoz, ahova előző este leadtam egy váltás cipőt, ruhát. A cipőket elszúrtam. Habár mindkettő Hoka, az egyik kicsit nehézkesebb. A könnyebb cipőben kezdtem, a nehezebben futottam a 2. felét. Fordítva kellett volna, de már mindegy volt. Átvettem a cipőt és az izzadt felsőt. Különösebb felfrissülést nem éreztem, de jó volt már ujjatlan felsőre váltani. Csak naptejjel nem kentem be magam. Zoli szólt néhány frissítőpont múlva, hogy nem ártana és bekent gyorsan. Jól le is égtem. Bár szerintem a só is lemarta és a sok víz, amit közben magamra locsoltam.

Innentől a gát jól futható /bringázható volt, talán már előtte is. Széles aszfaltos út volt. Néha jött szembe egy-egy autó. Előzgettünk, jól haladtam, kicsit lassultam (a kezdeti 5:10-5:20-as tempót 5:40-esre váltottam + frissítés), talán a cipő és a meleg miatt. Elkezdtem kólázni. Nagyon jól esett, bár minden frissítőpont után küzdöttem kicsit vele. A tavalyi hőségből okulva a szervezők 700 kg jéggel készültek. Megsajnáltam Őket, nehogy a nyakukon maradjon és mostantól 5 km-enként magammal vittem két jeget a kezeimben. Ezzel játszottam út közben, jó volt érezni, ahogy olvad, néha nyalogattam is. Itt amolyan „sz.rom le ki néz hülyének” érzés van már az emberben. A futás közbeni jégnyalogatás egyáltalán nem számít furcsa tevékenységnek. Meg amúgy is az Isten háta mögött vagyunk egy gáton, ahol rajtunk kívül senki nem volt. Imádtam amúgy figyelni az embereket. Ki hogy fut, miket visznek a bringások, ilyesmit. Voltak tehenek is, Ők is aranyosak voltak. És tűzött a nap. De nem zavart, már éreztem, hogy a második felében vagyunk, fogynak a km-ek. Vártam a 60-at, a 70-et, onnantól meg már Baján voltunk.

Beérve a városba, nagyon szép helyen futottunk, több volt a bámészkodni való is. Bár fejben elég nehéz volt összerakni, hogy habár a céltól pár száz méterre haladunk el, menni kell még egy kört a szigeten. Egy 10 km-es kört. Pff. Na mindegy. Ez a szívás része. A futók meg már csak ilyenek. Szeretnek szenvedni. Átfutottam a hídon, beértünk egy kiserdőbe. Szép volt, jó volt, de itt már nagyon vártam a végét (kb. 5 km). Aztán kiértünk a Duna partra, a Futrinka utcához. Tényleg ez volt a neve! Imádtam! Cuki kis házak jobb oldalon, olyan volt, mint egy mesevilág. Bármelyiket szívesen elfogadtam volna. Lehet, hogy ideköltözök, ha nyugdíjas leszek. Ha lesz még akkor olyan, hogy nyugdíjas lesz valaki :-D. Bal oldalunkon a Duna volt, kis kiülős, sütögetős részekkel. Maga a nyugalom. Jött az utolsó frissítőpont, 3 km-re a céltól. Innen még vittem két jeget és kicsit rákapcsoltam.

Ráfordultunk a célkapura. 7 óra 47 perc. Öcsi bemondta a nevemet és felsorolt 1-2 eredményt, amit elértem. Nagyon jól esett ez a figyelmesség is, hogy mindenkit név szerint, felkészülve fogadtak. Megkaptam a befutóérmet, és kóláztam még kicsit.

Délután 3 óra volt, a busz este 7-kor indult vissza. Addig lezuhanyoztam és elmentünk fagyizni. 1-2 óra múlva nagyon éhes lettem, ami kitartott még 3 napon keresztül :-D. Nem csoda, mert 81 km alatt a következőket fogyasztottam: 1 db energiagumicukor, 4 db keksz, valamennyi sós ropiperec, kb. 1 liter szénhidrátos izoital (ami pisimeleg volt és öklendeztem tőle), sok víz és kóla.

Sokat beszélgettünk futókkal. 6 óra után viszont nagyon fáradt voltam, csak feküdni esett jól. A segítők ekkor is figyelmesek voltak. Zsuzsi odajött hozzám megkérdezni minden rendben van-e. Persze, csak kicsit elfáradtam. Ekkor éreztem először. Közben semmi bajom nem volt. El sem hiszem, hogy minden ilyen simán ment. Talán úgy is tűnt, nem örülök. Pedig belül boldog voltam. De nem volt nagy katarzis. Szép lassan, több nap alatt kezdtem felfogni, hogy megcsináltam. A busz visszavitt Szekszárdra. Kicsit érdekes ez. Odafutunk 81 km-et és egy busz visszahoz :-D.

A követvetkező nagy cél is megvan. Szeptember 10., Optivita, Velence, 12 órás verseny. Most először már nem a nyílt futamban indulok, hanem leigazolt sportolóként a Magyar Bajnokságban. Megint megérezhetem, hogy kishal vagyok :-). A lényeg így itt is az lesz, hogy szépen, jó tempóban, jó érzéssel menjek. Persze van a fejemben egy szám, amit jó lenne megfutni. Reális, de tenni kell érte. Már most teszek. Ha futni kell, futok, ha pihenni kell, pihenek. Néha nehéz betartani. Mármint a pihenő részét.