Most nincs kedvem lelkizni. Túlságosan kikészültem ezen a versenyen. Túlságosan ottmaradtam. Ez nem elégedetlenség, csak egy állapot. Még mindig kicsit beteg is vagyok (bár Gergő és anyu is az és kb. a fél munkatársi gárda is, így ez nem biztos, hogy a szombati 12 órás futás számlájára írható).

Velence. Rajt reggel 9-kor, befejezést jelző sziréna este 9-kor. 2500 m-es körpálya. Nap közben órákon át 30-35 fokos hőmérséklet (napon ki tudja mennyi), minimális árnyékos rész.

Szombat

4:00 Ébreszt a telefon

5:00 Kb. minden összepakolva, frissítési terv összeírva. Kicsit sokszor járok wc-re, de ez ilyenkor normális.

6:15 Dia vár a parkolóban.

7:00 Budaörs. Felvesszük Blue-t, akivel most találkozok először, de nagyon ismerős, azt hiszem valahol már körözhettünk együtt. Kellemesen beszélgetünk, én egy kicsit zizzent vagyok, dumálok össze-vissza, ahogy ilyenkor szoktam. Csak én izgulok. Dia 4 óráson fut, Blue 6 óráson. Megállapítom, hogy nem csak nekem van rengeteg cuccom.

7:15 Megérkezés Velencére. Alig lézengenek néhányan, kicsit túlbiztosítottuk magunkat az érkezési időt illetően. Mindegy. Felvesszük a rajtszámot (1222, nagyon tetszik :-)), megérkezik szép lassan a csapat is.

8:00 Kipakolászás, megbeszélés, frissítés átbeszélése, nyóckeres cucc (rózsás gatya, strandpapucs, szürke zokni, kék plüss melegítőfelső – idegességemben ezek akadtak reggel a kezembe) átcserélése normális, emberi futósra.

8:40 Na még egy wc, na még egy kis szüttyögés, na még 1-2 zavart, rihegős-röhögős, normál körülmények között egyáltalán nem vicces mondat.

9:00 Rajt. Nem érzek semmit, futok és kész. Semmi extra.

10:00 Még mindig futok :-) Jó tempóval megyek, olyannal, ami kényelmes, örömet okoz. Nézem az arcokat, ismerkedek a pályával (amit amúgy ismerek, csak most rövidebb), megállapítom, hogy nincs speaker, nézem a rajtszámokat, ki mit fut (2, 4, 6, 12 óra). Előznek, előzök, keressük a helyünket. Frissítek. Segítséggel. Most először volt frissítési tervem. Ez nagyon jó volt, mert csodálatosan lehetett teljesen máshogy csinálni. A géleket továbbra is hanyagoltam (a vége felé ráfanyalodtam valami kávésra, szörnyű volt), de volt nálam kis dobozokban 3-féle édes rágcsálnivaló, 3-féle sós, és kis zacskókba az óránként bevennivaló sótabletta, BCAA, fáradtság elleni kapszula, energiagumicukor. Nagyon nem megy még ez nekem, de már alakulok.A kis zacskók valahogy összekavarodtak, elfelejtődtek, sok megmaradt belőlük, de pluszban is kaptam "finomságokat".

10:30 Az új Hokámban (Bondi 4) kezdtem (30 km volt benne), ennek megfelelően ilyenkorra már utáltam és lecseréltem a jó öreg, kitaposott Conquestre. Az ilyesmi annyit tud adni. Úgy terveztem, hogy később át is fogok öltözni, de addigra kb. nem érdekelt már annyira ez a dolog. Mindig azt próbálom mérlegelni, hogy ad-e annyit egy-egy ilyen időrabló szöszmötölés, hogy megérje vagy csak alibiból csinálnám-e.

12:00 Kezd megcsapni a meleg. A nap könyörtelenül tűz le ránk. A só sűrű homokként tapad rám, dörzsöl mindenhol. Ahol szabad bőrfelületem van, mosom folyamatosan. A verseny frissítőjéből tulajdonképpen csak a magamra locsolt töménytelen mennyiségű vizet használtam. Öntöttem a fejemre, a tarkómra, a sapkámra, a karomra. A frissítőponton jeget vettem a kezembe, mint a Korinthoszon. Ezzel elvoltam kb. 1/3 körig. Néha út közben Zsolti adott még jeget. Hálás köszönet érte, mindig nagyon jól jött.

13:00 Megszólal a sziréna a 4 órásoknak. Ücsörögnek a kitikkadt futók az árokparton. Érdekes módon mindenkinek árnyékban ért véget a verseny :-D. Nem irigyeltem őket, még nem voltam olyan állapotban. Igazából csak a strandolókat nem szerettem. Na, Őket irigyeltem. Nagyon. Ilyenkor nem tudom kiölni ezt az érzést. Utáltam, ahogy vonulnak ott az úszógumijukkal, matracukkal, fagyijukkal, mint valami kiskirályok és szánakozó arccal méregetnek. Pedig tudom, hogy hülyeség. Az én választásom volt, hogy futok 12 órát ezen a szép, 35 fokos, felhő nélküli, kora őszi napon. Utólag azt mondom, jobb volt, mintha strandoltam volna.

14:00 Hú most már aztán tényleg nagyon meleg van. Szinte megveszek egy kis árnyékért. A frissítő is a tűző napon van. Így várom is, nem is. Igyekszem evés-ivás közben az árnyékba húzódni, a WC mellé. Ezen a versenyen világosodtam meg miért is hívják árnyékszéknek. Még nézelődök, még utoljára megnézem a 6 órás futókat. Sokan sétálnak. Renit Joci kíséri. Irtó édesek, ahogy kézen fogva mennek. Sokan rosszul vannak, tépik magukat. Sajnálom őket. Magamat is. Mindjárt vége a melegnek. Már „csak” 1-2 óra. Gondoltam akkor… 

15:00 Vége a 6 órás versenynek is. Gratulálok minden árokparton ücsörgőnek. Cserébe megkapom a hajráimat. Hajrá... hova basszus? Még ugyanennyi van vissza. Nem, nem szabad belegondolni. Elkezdek teljesen átmenni zombi üzemmódba. Belül megvagyok, a testem teszi a dolgát. De néha már csak vonszolom magamat.Kívülről ilyenkor utólagos visszajelzések alapján megközelíthetetlen leszek, hozzám sem mernek szólni. Pedig veszek mindent, csak nem mutatom. 

16:00 Egyre nehezebben megy, pedig ilyenkor szoktam megtáltosodni. Már kevesebb, mint a fele van vissza. Nem bírok enni. De azért eszek valahogy. Kívánom a kólát és a jeges vizet. Ezeket döntöm magamba. Pedig nem szabad. Ennyit nem szabad, mert utána megbosszulja magát. Lötyög, szúr stb. Próbálom eltalálni az evés-ivás egyensúlyt. Ezt végig nem sikerült. Még sok tanulnivalóm van e téren. Jé, valahogy a hátamra került egy bordó vizes törülköző. Utólag esett le, hogy Dia terítette rám. Hálás köszönet érte!

17:00 Bedugul a fülem, leesik a vérnyomásom. Próbálom csinálni tovább, mennem kell. Sok-sok biztatást kapok némi aggódással fűszerezve minden körben. Egy tizedmásodpercig átsuhan az agyamon, hogy itt a vége. De megyek tovább. Szüttyögök a frissítőponton, nehezen indulok ki a körökre.

17:30 Valami nagyon nem stimmel. Próbálom vizsgálni magam, hogy ez csak hiszti vagy komolyabb gond van. Leroskadok egy székre, mondom, hogy csak ez segít most. Belém tömnek egy nagyon gejl csokit, amit egy porcikám sem kíván (Milky Way talán?). Mintha rágós, édes fűrészport ennék. Falatonként lenyelem, picit iszok rá. Elsírom magam. Belegondolok, hogy több, mint 9 órán át küzdöttem, futottam a melegben és lehet, hogy ennyi volt. Még 100 sincs meg. Na ilyen nincs. Olyan biztatást, olyan szeretetet kapok, hogy nem tehetem meg, hogy nem megyek tovább. Meg amúgy is. Már nincs sok. Most feladni már mi értelme? Felállok és kiindulok az egyik legnehezebb, legküzdelmesebb körömre. Még a körön sirdogálok kicsit. Igen, mi csajok így csináljuk. Kiadjuk a feszültséget és megyünk tovább. De azért igyekeztem, hogy ne vegyen ki túl sok erőt a nyavalygás és ne is süppedjek bele az önsajnálatba. Kijövök ebből. 

18:00 Megyek, megyek. Összeszedtem magam, felálltam a béka segge alól. Igen, megcsinálom! Mindegy hányan vannak előttem, mindegy hányan vannak mögöttem. Egy vagyok a tömegből, akik róják a köröket. Van, aki már bőven 100 fölött van. Van, aki 50 körül. Na és? Itt vagyunk együtt és szívunk. Csak mi tudjuk mit érezhet a másik. Ki fut, ki sétál, de összenézünk, már nemigen mosolygunk, mint az elején és közben, már nincs erő viccelődésre, kedveskedésre, lelkesítésre. Egy-egy gyenge hajrá azért még elhangzik. A nap is veszít az erejéből. Lekerülnek a napszemüvegek és a sapkák. Két óra. Ebbe most bele merek már gondolni és bele is akarok. Belátható idő, percekben is érdemes akár mérni. Ez megdob.

19:00 Az utolsó óra. És futok! Nem azt mondom, hogy minden gond nélkül. Van olyan kör, amikor a frissítés után beszúr az oldalam. A sok kólától már fáj a gyomrom, a sok levegővételtől izomláz-szerű, éles fájdalom van a hasamban. Begörnyedek kicsit, sétálok néhány száz métert. De ennyi. Utána tudok futni gond nélkül. Persze nem száguldás már ez, mégis annak érzem.

20:00 Felkerülnek a fejlámpák. Minden olyan más. Fények, árnyékok, pörögnek a percek. 28 perc, talán még 2 kör belefér és akkor biztosan megdöntöm a sárvári 113 km-es eredményemet. Kicsit csalódott vagyok. Nem foghatok mindent a melegre. 

20:55 A pálya végéről fordulok vissza. Az utolsó szakasz. Meg kellene nyomni, de már nem megy. Haladok, próbálkozok. Várom is a szirénát és nem is. Beérni úgy érzem lehetetlen, mégis szeretnék minél közelebb kerülni a versenyközponthoz amiatt az egyszerű ok miatt, hogy ha lemérték a tört kört, kevesebbet kelljen begyalogolni. Csak ez hajt. Végül majdnem be is értem. Megszólalt a sziréna. A legsötétebb részen, teljesen egyedül ért véget ez a 12 óra. Azonnal lefeküdtem az árokpartra, levettem a cipőmet, a fejlámpámat a hasamra tettem és néztem a Göncöl szekeret. Egész nyáron erre vágytam. Feküdni és nézni a csillagokat. És most jött el az ideje. Nyugtom nem volt, sehogy nem esett jól feküdni és azonnal elkezdett folyni az orrom, rázott a hideg. Eláztattam mindkét zsepit, ami nálam volt. Bárki jött, próbáltam zsepit lejmolni. Tudtam, hogy engem kb. utoljára fognak lemérni, így sokat kell még fetrengenem ott. De nem bántam. Megint sírtam. Jujj de jó volt! 

23:00 Milyen hazaérni egy ilyen intenzív nap után? Olyan érzés, mint egy kéthetes kalandtúráról kb. Minden olyan fura, csendes, nyugalmas, csak belül tart még a lüktetés. Estére nagyon beteg lettem. Azt hittem csak kijött az allergiám és kimerültem, napszúrást kaptam (azt hiszem aznap nem sokan voltak, akik nem kaptak napszúrást/hőgutát). De annál több volt, mert vasárnapra, hétfőre jól lebetegedtem, még most sem vagyok teljesen jól. Ez olyan szempontból "öröm", hogy némileg megmagyarázza a 9-10 óránál jelentkező füldugulást, erős holtpontot a szervezetemben bujkáló betegség. 

Mindegy is. Igaz, hogy csak 1,6 km-el - ami ekkora távnál nevetséges kicsit - futottam többet, mint az eddigi egyetlen (így nyilván legjobb) 12 órás eredményemen, mégis örülök, hogy ezt ebben a nem túl ideális futóidőben, a hőguta-futamon megcsináltam. Átéltem az első igazi megborulásomat, amikor felmerült bennem, hogy vége, mégis túljutottam ezen és többé nem ijedek meg, ha találkozom ezzel az érzéssel (amit amúgy már nagyon vártam és számítottam rá). De legjobban annak örülök, hogy úgy érzem a helyemen vagyok. Egy nagyszerű, inspiráló, vidám csapat tagjaként vehettem részt ezen a versenyen. Ja igen, és ez volt az első részvételem Magyar Bajnokságon, ahol nők között a 7., abszolút 13. lettem. Nem kiugró, nem csoda, mégis nekem nagyon fontos és ösztönző ez. 

Még sok tervem van futás terén. Közelebbi és távolabbi célok. Ezek megvalósítása közben igyekszem a földön maradni és élni a normál, hétköznapi életemet. Amikor futok, egy lábbal a földön, amikor nem, két lábbal.